A férje elment egy másik nőhöz, később pedig ő írta alá annak az elbocsátását 🤨
Ez nem volt bosszú. Csak egy aláírás egy dokumentumon. Néha az igazság csendben érkezik — minden felhajtás nélkül, de hideg elégedettséggel, amely tovább tart, mint a taps.

Sophie letette a tollat, és becsukta a pénzügyi osztály alkalmazotti aktáit. A leépítések mindig kellemetlenek voltak, de a cég átszervezése elkerülhetetlenné tette őket. Előtte feküdt a lista — a „Kramer” név pedig nem váltott ki belőle semmi különöset. Legalábbis kívülről így tűnt.

— Biztos benne? — kérdezte a helyettese. — Anna Kramer vezető szakember.

— Igen — felelte Sophie. — Az értékelések magukért beszélnek. Nem tarthatunk olyan alkalmazottakat, akik nem hoznak eredményeket.

*

A helyettes távozott, Sophie pedig az ablakhoz lépett. Az irodanegyed nyüzsgő képe tárult elé: üvegépületek, forgalom, siető emberek. Teljesen más világ, mint a régi lakás, ahol Leonnal élt.

— Sophie, beszélnünk kell — mondta Leon, amikor kései órán hazatért. Hangja szokatlanul kemény volt.

Sophie félretette a jelentést.

— Mi történt?

Leon tekintete mindent elárult: komoly dologról volt szó.

— Elmegyek.

— Hová?
— Tőled, Sophie. Találkoztam valakivel.

Két rövid mondat, amely öt év házasságot rombolt le.

Sophie némán nézte a férfit, akivel közös életet épített.

— És most? — kérdezte halkan.

— Hétvégén elviszem a dolgaimat. A lakást eladjuk. A bútort később elosztjuk. A válást online intézzük.

— Ki ő?

— Nem ismered. Anna. Egy tanfolyamon találkoztunk. Te mindig mindenben előrébb jársz — karrier, elemzések. Mellette pedig… fontosnak érzem magam.

„Fontosnak.”
Egy szó, ami beégett.

Aznap éjjel Sophie nem sírt. Csak feküdt, és ürességet érzett. Nem volt harag, nem volt kétségbeesés — csak egy hideg döntés, hogy erősebb lesz, mint valaha.

*

Egy hét múlva beadta a válópapírokat, és a munkába menekült. A pénzügyi osztály menedék lett. Amikor felajánlották neki a vezetőképzést, azonnal igent mondott.

— Kiemelkedő eredményei vannak. A cég átszervezés előtt áll, vezetőként számítunk önre.

Két hónap múlva már helyettes volt. Hárommal később — a régiós pénzügyi részleg vezetője.

Nem kereste Leon és az új feleség híreit. De a vállalati világ kicsi. Egy értekezleten elhangzott:

— A prezentációt Anna Kramer készítette a marketinganalízisből.

Később Sophie megkérdezte a HR-est:

— Kramer? Mit tud róla?

— Ambiciózus, de a teljesítménye elmarad a magabiztosságától. Sok beszéd, kevés munka.

— Férje van?
— Igen. Nemrég ment hozzá egy bizonyos Müllerhez az építőiparból.

Sophie szíve megrebbent.

Építőipari Müller.
Csak Leon lehetett.

— Leon Müller?
— Igen, ismeri?
— Összefutottunk már.

Fájnia kellett volna — de Sophie csak hideg kíváncsiságot érzett. Mintha egy idegen életet nézne.

A cégfelvásárlások után őt bízták meg a létszámoptimalizációval. A marketingrészleg iratai az asztalára kerültek. Anna eredményei gyengék voltak. A visszajelzések még gyengébbek.

*

Sophie egész nap elemzett.
Az objektivitás volt a törvény.

A számok világosak voltak: a részleg 15%-kal csökkenthető.
Az első név — Anna.

Tiszta matematika.
Semmi bosszú.

Szombat reggel Leon hívta.

— Sophie?
— Jó reggelt.
— Te írtad alá Anna elbocsátását?

— Sok elbocsátást írok alá. Ez a munkám.

— Ne csináld! Tudtad, ki ő! Szándékos volt!
— Igazgató vagyok. A leépítés szükséges volt. A számok döntöttek.

— Sophie, ismerlek! Ez bosszú volt!

Sophie felnevetett — őszintén, könnyedén.

— Ismersz? Ha így lenne, nem a feleségedről beszélnénk.
Nem, Leon. Ez nem bosszú.
Ez üzlet.

Ő tette le először.

És először érezte, hogy az irányítás teljes mértékben az övé.

Leon hívása után a csend szokatlanul sűrűnek tűnt Sophie lakásában. Letette a csészét, keresztbe fonta a karjait, és engedett magának egy rövid percet — csak lélegezni. Emlékek nélkül, érzelmek nélkül, megbánás nélkül. Csak levegő és tisztaság.

Érdekes módon a hangulata nem romlott el. Sőt — valami halk, alig érzékelhető felszabadulást érzett, mintha egy régi csomó végre kioldódott volna.

A telefon újra felvillant — nem hívás, hanem értesítés:
Hétfői megbeszélés.
Marketingelemzési osztály.
Projektek átadása.

Régen érezte utoljára, hogy várja a munkanapot — nem a terhek miatt, hanem a rend miatt. Belefáradt mások döntéseinek káoszába. Most végre minden az ő kezében volt.

A hétfő nyugodtan indult. Sophie leült az íróasztalhoz. A tetején több dosszié hevert — köztük Anna Kramer projektjei.

Megnyitotta az első prezentációt.

*

Túl sok színes grafikon, túl kevés lényeg.
Felületes következtetések, sablonokból másolva.
Egy számítási hiba, amit csak az hagy figyelmen kívül, aki átugorja a részleteket.

Sophie becsukta a dossziét. Semmi meglepő.

Valaki kopogott.

— Bejöhetek? — Mark, a biztonsági vezető.
— Persze.

Letett elé egy vékony mappát.

— A kérésére. Információ a legutóbbi belső bejelentésekről.

— Milyen bejelentésekről?
— Egy névtelen panaszról. Ön ellen.

Sophie felnézett.

— Ellenem?

— Igen. Azt állítja, hogy Anna Kramer elbocsátása személyes bosszú volt. Hogy visszaélt a pozíciójával, hogy „tönkretegye volt férje új feleségének karrierjét”.

— Ennyi?

— Ennyi. Megvizsgáltam. Minden szabályos.

Kinyitotta a mappát — teljesítményadatok, jelentések, objektív táblázatok.

— De fontos, hogy tudja, ki küldte a panaszt.

Egy külön oldalon ez állt:

Leon Müller.

*

Nem Anna.
Ő.

Sophie lassan becsukta a mappát.

— Köszönöm, Mark.

Késő délután, amikor Sophie lement az előtérbe átvenni néhány iratot, megpillantott egy nőt, aki egy dossziét szorított a mellkasához.

Anna.

Amint meglátta Sophie-t, kissé megmerevedett.

— Jó estét, Lancaster asszony.

— Jó estét, Anna.

— Csak azt akartam mondani… — Anna idegesen nyelt, — hogy megértem. A döntés a cég döntése volt. Nem személyes. Én… talán túl hevesen reagáltam.

Sophie bólintott.

— Leon… ő félreértett mindent. Nem akartam, hogy beavatkozzon. Csak… tudja, férfi.

Sophie nyugodtan nézett rá.

— Anna, a döntés objektív volt. És végleges. Sok sikert kívánok. Ne keressen mögötte olyasmit, ami nincs ott.

— Köszönöm.

Anna gyors léptekkel távozott.

Este Sophie teával ült ki az erkélyre. A város fényei nyugodtan vibráltak. A telefon felvillant.

Leon üzenete:
„Beszélnünk kell.”

*

Sophie egy pillanatig sem habozott — törölte az üzenetet.

Az ő világuk már nem találkozott többé.

Másnap a vállalat hivatalosan is kinevezte Sophie-t a regionális pénzügyi igazgatói pozícióba. Mark elsőként lépett be a irodába.

— Sophie, ezt igazán megérdemelte.

Ő pedig nyugodtan elmosolyodott.

— Tudom.