— Nem jelentkeztem házvezetőnőnek, Jeanne Armanon! Van egy felnőtt lányod, aki itt lakik — takarítson ő! A férjed fia felesége vagyok, és nekünk megvan a saját otthonunk és a saját családunk! Ennyi!

— Romain, én vagyok. Azonnal át tudsz jönni? Sürgősen kellenek a befőttesüvegek.

Jeanne Armanon hangja, amely megszólalt a telefonban, nem tartalmazott kérdést. Nem engedett vitát. Az a fajta puha, de acélos hang volt, amelyet Romain kamaszkorától gyűlölt. Becsukta a szemét, megdörzsölte a halántékát. A nap fáradtsága visszazuhant vállaira.

— Anya, szia. Késő van, most jöttem haza. Milyen üvegek? Holnap elvisszük, — mondta óvatos egyenletességgel.

Eliza, aki a fotelban ült, lehajtotta a tekintetét. Nem hallotta az anyós szavait, de ismerte a hangszínt. Ez azt jelentette: vége az estének. Most jön a hosszú, fárasztó manipuláció.

— Milyen üvegek? A balkonon lévők! Most kell eltennem az uborkát, Claire pedig rosszul van, szegénykém, nem tud boltba menni, — csilingelte Jeanne. — Fekszik némán. És te elfáradtál? Már nincs erőd segíteni az anyádnak? Nem zsákokat kérek tőled!

Romain hallgatott. A falat bámulta. A homloka befeszült. Csapdában volt. Ha nemet mond — jön a hálátlanságról szóló óra. Ha igent — mehet át egész városon egy szeszély miatt.

„Claire rosszul van” — Jeanne örök ütőkártyája. Harmincéves Claire, erős, mint a tölgy, mindig „rosszul volt”, amikor dolga akadt.

Eliza látta, hogy Romain tiltakozni akar. Tudta: hiábavaló. Inkább ő megy.

Letette a könyvet, felállt.

*

— Majd én megyek, — mondta csendesen.

Romain hálásan és bűntudatosan nézett rá.

— Eliza, nem kellene…

— Maradj, — vágta rá. — Gyorsabb leszek.

Átvette a telefont, és olyan udvarias hangon szólalt meg, hogy szinte csöpögött:

— Jó estét, Jeanne Armanon. Romain nagyon fáradt, én szedem össze az üvegeket, fél órán belül ott vagyok.

Csend. Jeanne nem erre számított.

— Hát… jó, hozd akkor, — mondta ridegen.

A balkonon poros, háromliteres üvegek voltak egy dobozban. Eliza felemelte őket. A súlyuk olyan volt, mintha férje életének felesleges terheit cipelné.

Jeanne lakása úgy fogadta, mint mindig: állott levegő, régi bútor szaga, savanykás konyhai aroma. A sárga lámpa fáradt fényben fürösztötte a kopott falakat.

Eliza becsöngetett. Lépések. Jeanne nyitott ajtót. Már az előszobában érezte: ez egy megrendezett jelenet.

A nappaliban a hatalmas tévé kék fénye vibrált. A fotelben Claire terpeszkedett, „a szegény beteg”. A telefonját görgette, a kék fény élettelenül csillant az arcán. Mellette egy félig üres csésze és egy tányér morzsával. Beteg? Egyáltalán nem.

Jeanne végigmérte a dobozt:

*

— Végre. Tedd le oda. Vigyázz, ne karcolj össze semmit.

Eliza letette. Fordult volna, de Jeanne útját állta.

— Ha már itt vagy, ne álldogálj. Látod a port? Claire beteg, engem meg szétvet a derekam. Töröld le a komódot, aztán mosd fel az előszobát is — összekented, ahogy a dobozt cipelted.

Claire kajánul elmosolyodott. Élvezte a jelenetet.

Eliza lassan kiegyenesedett. A komód pora, Claire vigyora, Jeanne hideg arca — valami elszakadt benne.

— Nem vagyok a szolgálótok, Jeanne Armanon! Van egy felnőtt lányod, aki itt él — takarítson ő! Én a fiad felesége vagyok, és nekünk van saját otthonunk és saját családunk! Ennyi!

A szoba megdermedt. Claire mosolya eltűnt. Jeanne arca vörösödött, ajkai remegtek.

— Te… Hogy merészeled?! Az én házamban?! Most azonnal felhívom Romain-t! Elválik tőled! Kirak az utcára, mint egy kutyát!

— Tényleg? — kérdezte Eliza higgadtan.

Elővette a telefonját. Megnyomta a „Férj” ikont.

— Romain, szia. Az anyukád azt mondja, hogy ha nem mosom fel a padlót és nem tisztítom meg az ablakokat náluk, elválsz tőlem. Megerősíted?

Néma csend. Aztán jött a hang — hideg és fáradt:

— Anyu, add át Clairenek a telefont.

Jeanne dermedten adta oda.

— Claire, — szólt Romain, — harminc perced van kitakarítani a lakást. Ha odaérek és látom, hogy Eliza dolgozik, te meg ülsz — kidobom az összes holmidat. És ezentúl magadnak élsz.

Tuu-tuu…

*

Eliza mosolyogva visszatette telefonját.

— Indulok. Úgy látom, nagy takarítás vár rátok.

Az ajtó halkan zárult — mégis mennydörgött.

Claire és Jeanne döbbenten meredtek rá. A tévé kék fénye torz árnyékokat vetett.

Claire szólalt meg először:

— Elégedett vagy? Mondtam, hogy ne piszkáld! Ő nem az, aki hallgat!

Jeanne felé fordult, remegve:

— Fogd be, élősködő! Te tehetsz mindenről! Ha legalább egyszer csináltál volna valamit…

Mindketten tudták: a régi egyensúly szétrobbant. És nincs visszaút.
Claire és Jeanne Armanon egymással szemben álltak — mindketten vörös arccal, felkorbácsolt feszültséggel. De a levegőben valami megváltozott. Eliza szavai — csendesek, mégis kemények — megrepesztették azt a falat, amely évekig uralta ezt az otthont. És a harag már nem a meny felé csapott ki, hanem befelé, mindkettőjükre.

Claire először hajtotta le a fejét. Visszaroskadt a fotelbe, mintha kiszállt volna belőle az élet.

— Ennyi… — suttogta megtörten. — Most tényleg kidobja a cuccaimat. Sosem beszélt így. Sosem…

*

Jeanne Armanon dermedten állt. Megszokta, hogy a fenyegetései csak szavak — a fia mindig engedelmeskedik. De most valami eltört benne.

— Nem fog semmit csinálni, — morogta. — Ideges, aztán megnyugszik. Puha ember…

— Puha?! — Claire felkapta könnyes tekintetét. — Hallottad a hangját? Jég volt! Utál engem! Miattad utál!

— Ne fogd rám! — csattant fel az anya. — Egész nap ülsz itt! Nem szégyelled magad, hogy egy idegen nő jött ide és helyretett?!

— Mert te nem hagytad, hogy megszólaljon! — csattant Claire. — Mindig szolgálót csináltál belőle, hogy te legyél a királynő! És most? Most ő alázott meg úgy, ahogy te engem! Ő az egyetlen, aki kimondta az igazat a szemedbe!

A szoba elnémult. Még a tévé is halkabbnak tűnt.

Jeanne felemelte a kezét, de nem ütött. Mozdulatlanná vált, felismerve, hogy a lánya már nem fél — csupán igazat mond.

Ekkor felcsattant a kulcs a zárban.

Claire összerezzent.

— Itt van?! Istenem… anya, segíts! Könyörgöm! Ha ezt látja… — kapkodni kezdett: csésze, takaró, telefon.

De Jeanne nem mozdult. Először életében úgy állt ott, mint egy fáradt, legyőzött ember.

Az ajtó kinyílt. Belépett Romain.

Nem dühös volt — kimerült. Úgy nézett ki, mint aki két életet cipel: a sajátját és azt, amit mások írtak neki elő.

Végignézett a szobán: Claire kapkodva, Jeanne dermedten, a befőttesüveges doboz a sarokban, a tévé harsogva a „családi értékekről”.

— Nos, — szólalt meg halkan, — ki akart itt beszélni arról, hogy Eliza nálatok takarítson?

A hangja nyugodt volt, de kemény — új, ismeretlen tónus.

— Romain, én… — próbálkozott Claire.

— Csend, — emelte fel a kezét. — Most én beszélek.

A szoba összeszorult.

— Elegem van. Elegem van abból, hogy minden este a panaszaikat hallgatom. Elegem van a csodás betegségekből. Nekem van saját életem, otthonom, feleségem. És soha többé nem fogok jönni ide egyetlen csettintésre sem.

Jeanne megremegett.

*

— Én vagyok az anyád…

— Igen, — válaszolta halkan. — Az anyám. Nem a főnököm. Nem a parancsnokom. És nem az a személy, aki eldönti, hol kell lennem este tízkor.

Aztán Claire felé fordult:

— Nem vagy beteg. Lusta vagy. És elegem van a színházadból. Ha holnapra nincs rend ebben a lakásban — nem fenyegetek, csak mondom — úgy teszek, ahogy ígértem.

Claire sírni kezdett, de némán.

Romain folytatta:

— És még valami. Hagyjátok békén Elizát. Nem a takarítónőtök. Ha kell valami, rendeljetek futárt.

Megfordult és kiment. Az ajtó halkan csukódott — de a csendben úgy dörrent, mint egy bomba.

Eliza a kocsiban várta. Látta, ahogy Romain bezárja az ajtót, mély levegőt vesz, mintha óriási teher gördült volna le róla.

— Sajnálom, — mondta halkan. — Miattam…

— Nem miattad, — válaszolta lágyan. — Miattuk. Te ma jól cselekedtél.

A férfi fáradtan, de felszabadultan nézett rá.

— Ideje határokat húzni, igaz?

— Igen, — mosolygott Eliza. — Különben ők húzzák meg helyetted.

*

— Menjünk haza?

— Menjünk.

Másnap üzenetet kaptak:
„A lakás kitakarítva.”

Rövid. Száraz.
Eliza pedig először nem győzelmet érzett — hanem szabadságot.

Szabadságot neki.
Szabadságot magának.
És szabadságot annak a családnak, amely végre csak az övék lett.