— Egyáltalán tettél valamit azért, hogy legyen ez a lakásunk? Nem! Úgyhogy a feltételeidet szépen beteheted, ahová gondolod👇
— Marcel, legalább ma elküldtél néhány önéletrajzot? — kérdezte Mária, miközben sietve kiitta reggeli kávéját és átnézte az e-maileket a telefonján.
— Persze! — ásított Marcel, lustán nyújtózva a kanapén. — Tegnap este, amíg zuhanyoztál, öt cégnek elküldtem! Mondták, hogy visszahívnak, úgyhogy a telefonom be van kapcsolva!
— Tényleg? — Mária felvonta a szemöldökét, anélkül hogy felemelte volna a tekintetét a kijelzőről. — Melyik cégeknek küldted?
— Hát… annak az építőipari cégnek… Hogy is hívják… — hebegte Marcel. — Annak, ami a munkahelyed mellett van, és még az autószalonnak is, ahol régen dolgoztam! Mondták, lehet, hogy kellene értékesítési munkatárs!

Mária csak sóhajtott. Ugyanezt hallotta múlt héten. És a múlt hónapban. És fél éve. Csak a cégek nevei változtak — egyre homályosabbak lettek.
— Megyek dolgozni. Az étel a hűtőben van, remélem, vacsorát csinálsz? — mondta, miközben felvette a cipőjét és megigazította a frizuráját az előszobai tükörben.
— Semmi gond! — intett Marcel. — Készítek valami finomat!

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Marcel megkönnyebbülten elnyúlt és bekapcsolta a tévét. A nap pont olyannak ígérkezett, mint a tegnapi: sorozatok, rendelt kaja és számítógépes játék estig. Talán fel is hív pár barátot, hogy igyanak egy sört. A gondolat elégedett mosolyt csalt az arcára.

*

Mária, amikor kilépett a házból, egy pillanatra megállt és felnézett a lakásuk ablakaira. Három év. Pont ennyi telt el azóta, hogy a férje „ideiglenesen” munka nélkül maradt. Eleinte még próbálkozott — beszélt válságról, nehéz piacról, a szakmája iránti kereslet hiányáról. Aztán a magyarázatok lerövidültek: „Kerestem”, „Nem sikerült”, „Holnap megpróbálom.”

Most — már csak akkor, ha ő rákérdezett.
Harminchat ezer — a havi törlesztés. Rezsi, étel, ruhák, utazás — minden az ő vállán.

Este, amikor fáradtan hazaért, kinyitotta az ajtót. A konyhában koszos edények és ételrendelés szaga. Az üres sörösüvegek alapján Marcel barátokat hívott.
— Itthon vagyok! — kiáltotta levéve a cipőjét.

Marcel fejhallgatóval ült a számítógép előtt, és csak akkor vette észre, amikor megérintette a vállát.
— Ó, szia! — fordult felé bűntudatos mosollyal. — Ma korán jöttél!
— Korán? — Mária az órájára nézett. — Nyolc óra van, Marcel.
— Tényleg? — nyújtózott. — Nem vettem észre! Milyen volt a munka?
— Jó — felelte röviden, majd körbenézett. — Látom, nálad is „jó”. Itt voltak a srácok?
— Igen, Jean és Pablo! Csak egy órára! — vágta rá gyorsan.
— És a vacsora? — tudta a választ.
— Bocs, belemerültem a játékba. Rendelünk valamit! — mosolygott feszülten.

Mária hosszú ideig némán nézte. Valami benne elszakadt.
— Nem, Marcel. Elég — mondta csendesen. — Elfogyott a türelmem. Vagy találsz munkát egy héten belül, vagy elválunk. Többé nem tudom és nem is akarom egyedül vinni az egészet.

Marcel hitetlenkedve fordult felé.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen. Harmincnégy éves vagy. Egészséges vagy, képes vagy dolgozni. Mégis a feleséged nyakán ülsz, mint egy gyerek. Ez nem normális.
— Felfogod, mit beszélsz? Válság van! Keresek munkát, tudod jól!
— Nem, Marcel. Nem keresel. — Karba tette a kezét. — Megnéztem a böngészőt — egyetlen álláskereső oldal sincs. Csak játékok, fogadások és fórumok. Az önéletrajzodat pedig egy éve nem frissítetted.
— Mi?! Követsz? Turkálsz a gépemben?!

*

Mária nem válaszolt. Csak egy kicsit tovább nézte a férjét, mint kellett volna — mintha azt próbálná kideríteni, maradt-e benne bármi abból az emberből, akit valaha szeretett. Aztán nyugodtan megszólalt:
— Nem követek senkit. Csak azt nézem meg, mi történik a saját családomban. Ahol én fizetem a számlákat, a hitelt, a te szórakozásaidat. Te az én pénzemet költöd, Marcel. Az enyémet. Jogom van tudni, mire megy el az életem.

Ő kinyitotta a száját, hogy visszaszóljon, de a szavak eltűntek. Csak a düh maradt — az a tehetetlen fajta.
— Csak azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy neked jó! — kiáltotta. — Nyomsz, irányítasz! Nem tisztelsz!
— Én nem tisztellek? — Mária halkan elmosolyodott, de hangjában nem volt semmi vidámság. — A tisztelet nem jutalom a lustaságért, Marcel. Ki kell érdemelni.

Elment mellette, összeszedte az üres üvegeket és a szétszórt szalvétákat. Minden mozdulata pontos volt, szinte gépies, de éveken át halmozott fáradtság derengett mögöttük.
— Ezt most hova… — kezdte a férfi.
— A szemétbe. Oda, ahol a helye van.

Marcel úgy fintorgott, mintha őrá öntötte volna a szemetet. Felpattant, inkább magára haragudva, mint rá, de képtelenül beismerni.
— És szerinted most mit kéne csinálnom? — kérdezte túl hangosan, túl élesen.

Mária megfordult, és hosszú idő után először a szemébe nézett — félelem nélkül, szégyen nélkül, sajnálat nélkül.
— Felnőttként élni. Vagy elmenni.

*

Köztük csend feszült — sűrű, nehéz, szinte tapintható. Marcel leengedte a vállát. Minden korábbi magabiztosság, pimaszság, megszokott hencegés eltűnt.

Visszazuhant a székre, és a kezébe temette az arcát.
— Én… — a hangja remegett. — Össze vagyok zavarodva, Mária.

Ez a mondat volt a legőszintébb, amit évek óta mondott.

Mária leült a kanapé szélére. Elfáradt a haragtól. A reménytől. Attól, hogy „kettő helyett egyedül” éljen.
— Hiszek neked — mondta halkan. — De a zavarodottság nem mentség. A felnőtt ember felelősséget vállal, akkor is, ha fél. Ha nem sikerül. Ha nincs kedve. Te pedig… megálltál. És túl régóta állsz egy helyben.

Ő hallgatott. Nehezen lélegzett, mintha a levegő túl sűrű lett volna.
— Egy heted van — emlékeztette, gyengéden, de hajthatatlanul. — Valódi. Nem mesék arról, hogy „elküldtem”. Nem történetek a „válságról”. Tetteket akarok látni. Valódit.

Marcel felnézett rá — és a szemében először tűnt fel valami, ami hasonlított az érettségre.
— És ha… ha megpróbálom… ha tényleg elkezdem? — kérdezte szinte suttogva. — Te… maradsz?

Mária sokáig nézte. Minden benne tiltakozott, hogy újra higgyen. De ő nem kért lehetetlent. Csak erőfeszítést. Csak tiszteletet. Csak közös életet, nem az ő vállán.
— Ha elkezded — mondta végül, — én is újrakezdem. De együtt. Nem egyedül.

Marcel bólintott. Ügyetlenül. Bizonytalanul. De bólintott.

Másnap előbb ébredt, mint ő — hosszú hónapok óta először. Letörölte a játékokat. Törölte a kaszinós ikonokat. Megkereste a régi önéletrajz-vázlatokat, és átírta őket — összehúzott szemöldökkel, de kitartóan. Elment egy ismerőshöz, aki segítséget ígért. Jelentkezett egy állásinterjúra. Aztán egy másikra. És egy harmadikra.

Botladozott, mérgelődött, összekeverte a szavakat. De csinálta.

Egy hét múlva a folyosón állt egy papírral a kezében, és úgy nézett Máriára, mint régen, húszévesen — félénken, izgatottan, őszintén.
— Felvesznek — mondta. — Próbaidővel. Kicsi fizetéssel… de ez egy kezdet.

Mária érezte, hogy belül valami lassan, csendesen felenged — nem eufória, nem boldogság, hanem valódi megkönnyebbülés.
— A kezdet az egyetlen, amire szükségem volt, Marcel.

*

Ő tett egy lépést felé. Bizonytalan volt. De az övé. Nem kikényszerített.
— Tudom — felelte halkan. — És… köszönöm, hogy nem mentél el.

Mária elmosolyodott. Igazán — hónapok óta először.
— Köszönöm, hogy visszatértél.

És abban a pillanatban világos volt: mindketten kaptak egy esélyt. Kicsi. Törékeny. De esély.
És ami a legfontosabb — közös.