— A férjem nélküled is megünnepli a születésnapját, te pedig menj, és hozd el a lányomat a reptérről — jelentette ki arcátlanul az anyós.

Amelia lassan felemelte tekintetét a színes ajándékdobozokról, amelyeket gondosan rendezett az asztalon. Az ajtófélfában ott állt Eveline Marco — az anyósa, drága, burgundi színű ruhában.

— Elnézést, MIT mondott? — Amelia letette a szatén szalagot, amellyel Luka ajándékát akarta átkötni.

— Nem hallod? Melissa ma este érkezik Dubajból. Ki kell menned érte Domogyedovóba, hazavinni, segíteni kipakolni. Luka tökéletesen meglesz a te ostoba meglepetéseid nélkül is.

Amelia lassan kiegyenesedett. Négy év házasság után már hozzászokott Eveline Marco kirohanásaihoz, de ilyen még nem történt.

— Eveline Marco, holnap Luka harmincöt éves lesz. Fél éve készítem ezt az ünnepet. Lefoglaltam a kedvenc éttermében a helyet, összehívtam a barátait, akiket évek óta nem látott…

— LE FOGOD MONDANI — legyintett az anyós, aranygyűrűkkel teli kezével. — Melissa fontosabb a te butaságaidnál. Három hónapja nem volt itthon, hiányzunk neki.

— De én nem a sofőrje vagy a szolgálója vagyok! Melissának van férje, Rafael. Jöjjön ő érte!

Eveline Marco szeme összeszűkült, bordó rúzsos ajkain megvető mosoly jelent meg.

— Rafael elfoglalt. Fontos üzletet intéz. Te pedig mégis mit csinálsz hasznosat? Otthon ülsz, és a fiam pénzét költöd hülyeségekre. Legalább egyszer az életben legyél hasznára a családnak!

*

— Dolgozom! — fakadt ki Amelia. — Saját virágstúdióm van, tizenkét alkalmazottal!

— Virágokat árulsz — fújta az anyós. — Ez nem munka. Ez unatkozó háziasszonyok szórakozása. Az igazi munka az, amikor milliós szerződéseket írsz alá, ahogy megboldogult férjem tette. Vagy ahogy Luka most.

Amelia öklei ökölbe szorultak. Mellkasában forró, fojtogató felháborodás gyűlt fel.

— Luka tud erről a „kéréséről”?

— Lukának nincs ideje női ostobaságokra. Tárgyaláson van Jekatyerinburgban, holnap dél körül jön vissza. Addigra már hazaviszed Melissát, és talán még főzöl is valamit a születésnapjára. Bár a konyhai képességeidet nézve inkább rendelj valamit.

— NEM MEGYEK — mondta Amelia határozottan.

Eveline Marco lassan közelebb lépett. Drága francia parfüm és leplezetlen felsőbbrendűség áradt belőle.

— Figyelj ide, kislány. Olyan lakásban élsz, amit AZ ÉN fiam vett. Olyan autót vezetsz, amit AZ ÉN fiam ajándékozott. Olyan ékszereket hordasz, amelyek…

— ELÉG! — Amelia felpattant. — Nem vagyok aranyásó! Saját vállalkozásom van, saját pénzem! A lakást PEDIG KÖZÖSEN vettük, a felét én fizettem!

*

— Ugyan, ne nevettess. A te aprópénzed a százszorszépek árusításából? Luka csak sajnálatból engedte, hogy részt vegyél, hogy ne érezd magad élősködőnek. Pedig valójában az vagy.

A szavak fájtak, élesen és pontosan. Amelia tudta, hogy nem igazak, de Eveline különleges tehetséggel ferdítette a valóságot, hogy mindenki mást rosszabbnak láttasson.

— Tud valamit? Boldoguljanak nélkülem. Melissa hívjon taxit. Vagy MENJEN el maga érte, ha annyira fontos.

— Én? — tette a kezét a mellére Eveline. — Szívproblémáim vannak, az orvosok megtiltották, hogy hosszú utakat tegyek. Domogyedovo kész megpróbáltatás lenne a számomra.

— Bezzeg két havonta Monaco-ba repülni nem megpróbáltatás, igaz? — csúszott ki Ameliából.

Eveline arca elvörösödött.

— Hogy mersz! Hálátlan lány! Mi befogadtunk téged, téged, a kis semmit a vidékről, és te…

— Én Nyizsnyij Novgorodból jövök, nem egy faluból! Felsőfokú végzettségem van, saját vállalkozásom és…

— CSÖND! — üvöltött Eveline. — Este hétkor a hármas terminálnál leszel. Melissa hét harminckor landol Dubajból. És eszedbe ne jusson elkésni!

Azzal kiviharzott és bevágta az ajtót.

Amelia leereszkedett a kanapéra. A kezei remegtek a düh és a megalázottság miatt. Felhívta Lukát — „A hívott fél jelenleg nem elérhető.”

Órákig vívódott.

Ötkor megszólalt a telefon.
Luka neve világított a kijelzőn.

— Szia, Ami. Anya mondta, hogy elmész Melissáért. Köszönöm, hogy beleegyeztél. Tudom, nem vagytok jóban, de fontos.

Amelia elnémult.

— Szóval… TUDTAD? És nem mondtál semmit?

— Anya egy órája hívott. Azt hittem, már megbeszéltétek. Mi a gond?

— Az a gond, hogy holnap a születésnapod van! Mindent elintéztem, az éttermet, a vendégeket…

— Jaj, Ami, majd áttesszük hétvégére. Tényleg mindegy. Melissa ritkán jön haza, támogatnunk kell. Valami gondja van Rafaellel.

— Mindig van valami gondja! És miért nekem kell rohannom a reptérre?!

— Mert te vagy a feleségem, a család része — hangja megkeményedett. — Ne csinálj jelenetet. Még három órányi megbeszélésem van, aztán vacsora a partnerekkel. Vidd haza Melissát és kész. Nem nagy dolog.

— Az, hogy fél éve szervezem a születésnapi ünneped, nem számít?

— Amelia, NE KEZDD. Fáradt vagyok. Majd beszélünk, amikor hazajövök.

Ezzel bontotta a vonalat.

*

Amelia a sötét kijelzőt nézte. Olyan keserűség áradt fel a mellkasából, hogy alig kapott levegőt. Felhívta a barátnőjét:

— Clara, tudsz jönni? Szükségem van rád.

Harminc perccel később Clara Moke — legjobb barátnője és üzlettársa — a konyhaasztalnál ült, hallgatta Amelia zaklatott beszámolóját.

— Egy boszorkány… — sziszegte Clara. — Elnézést, de az anyósod egy igazi boszorkány. És Luka sem jobb. Anyuci kisfia.

— Mit tegyek? Ha nem megyek, Eveline pokollá teszi az életemet.

— Ha elmész, megmutatod neki, hogy mindig áttaposHAT rajtad. Van egy ötletem.

Clara előkapta a telefonját és gyorsan pötyögni kezdett.

— Mit csinálsz?

— Írok Marcelnek. Tudod, az ügyvédünk. A bátyjának fuvarozó cége van. Mindjárt intézünk mindent.

Egy óra múlva a terv kész volt.
Amelia komoran összeszedte magát, Clara pedig vele tartott.

Domogyedovo zsúfolt volt, mint mindig. Amelia táblát tartott a kezében:

„Melissa Seno”.

Negyven perc után megjelent Melissa — magas, vékony, szőkített hajjal és arrogáns arckifejezéssel. Pont, mint az anyja, csak fiatalabb.

— Amelia? Hol a kocsi? Fáradt vagyok, haza akarok menni.

Se köszönés, se hála.

— A parkolóban van. Gyerünk.

Melissa végigmérte undorral.

— Miben vagy? Ez valami olcsó üzletből való? Istenem… Luka találhatott volna magának egy normálisabb feleséget is…

Melissa határozott léptekkel haladt előre, magassarkúi élesen kopogtak a márványpadlón. Drága keleti parfüm és felfuvalkodottság lengte körül. Amelia összeszorította a fogait — minden perc mellette emlékeztette, hogy Luc családja számára ő mindig csak egy vizsga, amit hibátlanul kell teljesítenie.

*

— Remélem, legalább tiszta az autó — jegyezte meg Melissa. — A port és a kajaszagot nem bírom. Érzékeny a gyomrom.

Clara olyan kifejezően fújt egyet, hogy Amelia majdnem elnevette magát. De visszatartotta.

— Minden rendben lesz — mondta nyugodtan.

A parkolóban elegáns, sötétkék kisbusz várta őket, öltönyös sofőrrel. Melissa megtorpant.

— Ez meg mi? Hol van Luc autója? Én nem utazom ilyen… furgonokban. Meg akarsz alázni?

— Céges transzfer — felelte Amelia. — Nagy csomag, kényelmes utazás. Minden el van rendezve.

Melissa már kezdte a hisztit, amikor meglátta a sofőrt — magas, jóképű, makulátlan öltözetben.

— Jó estét. Melissa Seno? — kérdezte udvariasan.

A lány hangja azonnal meglágyult:

— Oh… rendben. Megteszi.

Felszállt, mintha egy magángépbe lépne. Amelia és Clara mellé telepedtek.

Melissa hátradőlt, elővette a telefonját:

— Amelia, lenne egy kérésem. Holnap el kell vinned a belvárosba, találkozóm van. És kérlek, ezeket a ruhákat óvd meg. Új kollekció.

Clara összevonta a szemöldökét.

— Melissa, hallottad, hogy holnap Luc születésnapja van? Amelia fél éve készül erre! Mutathatnál egy kis tiszteletet.

Melissa jéghideg pillantást vetett rá.

— És te ki is vagy? Ja, igen… a virágüzletes társtulaj. A ti „vállalkozásotok” akkor hal meg, ha lekapcsolják a villanyt. Engem ne oktassanak ki olyanok, akik öntözésből élnek.

Clara elnémult a sértéstől.

Amelia érezte, ahogy valami átkattan benne.
Csendes, szilárd elszántság.

— Melissa — mondta halkan, de határozottan, — holnap nem viszlek sehová.

A buszban dermedt csend lett.

— Micsoda?! Neked KELL…

— Nekem semmit nem kell. A reptérre Luc miatt jöttem, nem miattad. Hazahoztalak — kész.

— Hogy mersz?!

— Anyád nem a főnököm. És te sem vagy az. Holnap a férjem születésnapja. Vele leszek. Nem a hisztijeiddel.

A sofőr beleszólt:

— Megérkeztünk.

A kisbusz megállt a családi villa előtt. Melissa kiviharzott, becsapva az ajtót.

Hazafelé Clara sóhajtott:

— Amelia… büszke vagyok rád.

Amelia az ablakon át figyelte a város fényeit. A mellkasában most először nem félelem, hanem béke hullámzott.

— Tudod mit? — mondta halkan. — Holnap nem mondok le semmiről. Elég volt.

Clara elmosolyodott:

*

— És Luccal?

Amelia lassan kifújta a levegőt.

— Beszélni fogunk. Őszintén. Ha neki Melissa szeszélyei fontosabbak, mint én… akkor mindent át kell gondolnunk.

Amikor hazaért, a sötét ablakokra nézett.
És nem érzett rettegést.

Hanem erőt.

Holnap sok szó esik majd. Talán fájdalom is lesz.
De holnap végre nem lesz többé „kényelmes feleség”.
Nem egy „virágos lány”.
Hanem önmaga.

És ez már nem félelmet,
hanem felszabadulást hozott.