— Anya azt mondta, hogy a hatmilliód családi alap! Befektetjük a boltunkba — ez kifizetődő! — préselte ki magából a férje.

 

— Úgy döntöttél, hogy az egész családom előtt megalázhatsz? — Maxim hangja remegett, mintha nem dühöt tartana vissza, hanem valami régit, megavasodottat, ami hónapok óta gyűlt benne. — Anya előtt? Anna előtt?

 

Irén a konyhaasztalnál állt, a kezében egy kihűlt teásbögrével. A januári szél csapkodta az ablakot, mintha a hidegből a melegbe akarna menekülni, ebbe a szűk konyhába, a város szélén álló ötemeletes házban.

*

— Maxim, pontosan tudod, hogy senkit nem aláztam meg — mondta halkan, de érthetően. — Csak nemet mondtam. Ennyi.

 

— Nem?! — ököllel vágott az ablakpárkányra. — Azt mondtad, hogy a családom ki akar fosztani! Hallottad, ahogy anya utána sírt? Rosszul lett!

 

Irén letette a bögrét. A keze enyhén remegett — a mellkasában zúgó feszültségtől, a hidegtől, amit nem tudott kiűzni a lakásból.

 

— Csak azt mondtam, amit érzek. És nem vagyok köteles a megtakarításaimat mások kalandjaira költeni.

 

— Ezek nem kalandok! Ez egy normális, működő üzlet! Így keresnek az emberek pénzt, érted?

 

— Maxim, — Irén mély levegőt vett. — Tudod, honnan van az a hatmillió. Ismered minden fillérjét, és tudod, miért őrzöm.

 

— Kit érdekel?! — robbant ki belőle. — A múltban élsz! A szüleid meghaltak — igen, sajnálom! De mi legyen most? Zokniban tartsuk a pénzüket?

 

Irén hosszan, egyenesen nézett rá. Azon a reggelen minden kristálytisztává vált.

Aki nem fél mások sebeit piszkálni, könnyen nyúl majd mások pénzéhez is.

 

— Maxim, — mondta halkan. — Most átléptél egy határt, amiről kértelek, hogy még csak ne is gondolj rá.

 

Felhorkant, az ablak felé fordult, mintha ott lenne valami menekülés.

 

— Jó, — mondta nyugodtabban. — Beszéljük meg még egyszer. Magyarázd el rendesen. Anya nem érti, én nem értem. Értelmes nő vagy, meg tudod magyarázni.

 

— Nem akarom magyarázni, — Irén a mosogatóhoz lépett, megnyitotta a vizet, csak hogy hallja a zaját. — Már mindent elmondtam. Ez az én pénzem. És nem akarok részt venni a ti üzleti tervetekben.

 

Ez a mondat mintha megállította volna a levegőt a konyhában.

 

Maxim lassan megfordult.

 

— A miénkben. A mi-énk-ben. Legalább azt mondhattad volna, hogy „a miénk”, Irén.

 

— Nem, Maxim. Ez a ti tervetek. Nem az enyém.

 

Újra a telefonjába meredt, ami az utolsó idegeit is felemésztette. Irén hallotta az értesítéseket: anya ír, a húga ír. Családi nyomásgyakorlás. Majdnem katonai hadművelet.

 

— Max, — szólalt meg hirtelen. — Fel tudod fogni, hogy ez nem normális? Három felnőtt ember nyomást gyakorol rám a pénzem miatt? Ez…

 

— Mert makacs vagy! — ordította. — Mintha a pénz fontosabb lenne az embereknél!

 

— Neked az emberek fontosabbak a pénznél? — Irén keserűen elmosolyodott. — Vagy csak bizonyos emberek?

 

Hirtelen közelebb lépett, és olyan közel állt meg, hogy Irén megérezte az olcsó mentolos spray szagát.

 

— Figyelj ide. Az én családom az én családom. És ha segítségre van szükségük, kötelességem segíteni.

 

— Segíts, — felelte nyugodtan. — De miért az én pénzemből akarod?

 

Maxim hallgatott. Gyorsan lélegzett. A padlót nézte, mintha ott keresné a válaszokat.

 

— Irén, — szólalt meg hosszú szünet után. — Csak… utalj át nekik hárommilliót. Ne hatot. Hármat. A többit tartsd meg. Ez kompromisszum.

 

Irén akaratlanul felnevetett — halkan, öröm nélkül.

 

— Kompromisszum… Még csak nem is hallod magad. Azt kéred, hogy adjam oda az egész életemben összegyűjtött pénz felét. Csak úgy. Hogy a ti családi csónakotok úszni tudjon.

 

— Mi ebben a nagy ügy?! — újra felforrt. — Ez mindenki javát szolgálja! A jövőt! A gyereket, akit egyszer mi…

 

— Maxim, állj meg, — Irén ökölbe szorította az ujjait. — Ne használd a „gyerek” szót arra, hogy pénzt csikarj ki belőlem.

 

Pislogott, mintha nem számított volna rá, hogy észreveszi a manipulációt.

 

— Már nem szeretsz, ugye? Ez a baj? — kérdezte halkan.

 

— Maxim… — Irén felsóhajtott. — Nem erről van szó. Csak… amikor az emberek szeretik egymást, nem tesznek ilyet.

 

— Mit? — lépett közelebb. — Mit, hogy „ilyet”?

 

— Nem szorítják sarokba a másikat. Nem zsarolnak. Nem követelik, hogy add el a saját jövődet mások fantáziáiért.

 

Maxim elhallgatott. Egy másodpercre. Kettőre. Aztán kimondta:

 

— Egyszerűen kapzsi vagy. Anyának igaza volt.

 

Irén bólintott, mintha egy régóta sejtett diagnózist erősítettek volna meg.

 

— Köszönöm. Most már mindent hallottam.

 

Irén nyugodtan nézett rá. Könnyek nélkül. Kiabálás nélkül. Ebben a nyugalomban több elszántság volt, mint az egész reggeli szavaiban együtt.

 

— Vagy mi lesz? — kérdezte halkan.

 

Maxim megtorpant. Nyilván azt várta, hogy a fenyegetés magától a levegőben marad, hogy Irén megijed, magyarázkodni kezd, alkudozik. De Irén nem mozdult. Csak várt.

 

— Akkor… — nyelt egyet. — Akkor újra kell gondolnunk a kapcsolatunkat. Mert így nem lehet élni.

 

Irén bólintott. Lassan. Szinte megkönnyebbülten.

 

— Tudod, Maxim, — mondta, — köszönöm, hogy kimondtad. Régóta éreztem, hogy pontosan így élünk: vagy fizetek, vagy megkérdőjeleznek.

 

— Mindent kiforgatsz, — morogta. — Én csak azt akarom, hogy egy csapat legyünk.

 

— Egy csapat azokból áll, akik együtt döntenek, — felelte Irén. — Nem abból, hogy az egyik elé leteszik a számlát, és azt mondják: „Fizess, mert anya így döntött”.

 

Maxim fellobbant.

 

— Ne merj így beszélni az anyámról!

 

— Nem róla beszélek, — Irén egyenesen nézett rá. — Hanem rólad. Arról, hogy kész lennél feláldozni engem, csak hogy elkerüld a konfliktust vele.

 

Elhallgatott. Először azon a reggelen — igazán. Nem dühből. Ürességből.

 

Irén levette a törölközőt a kampóról, lassan megtörölte a kezét, mintha vonalat húzna.

 

— Nem utalok át sem hárommilliót. Sem háromezer forintot. És nem azért, mert sajnálnám. Hanem mert ha most engedek, holnap a többiért jöttök. Aztán az életemért. A döntéseimért. A jogomért, hogy önmagam lehessek.

 

— Mindent tönkreteszel, — mondta Maxim tompán.

 

— Nem, — rázta meg a fejét Irén. — Csak abbahagyom, hogy kényelmes legyek.

 

Bement a hálószobába, kivett a szekrényből egy mappát iratokkal, és az asztalra tette.

 

— Itt van minden, — mondta visszatérve. — A számláim. Az örökségem. És a döntésem. Ma beadom a válókeresetet.

 

Maxim felkapta a fejét.

 

— Te… a pénz miatt?

 

— Nem, — Irén fáradtan elmosolyodott. — A tisztelet hiánya miatt.

 

Mondani akart valamit, de a telefonja újra rezgett. Ránézett a kijelzőre — és nem vette fel. Először.

 

Irén felvette a kabátját, a táskáját.

 

— Egy barátnőmnél lakom majd, — mondta. — Ne aggódj. A családod többé nem fog szenvedni a pénzem miatt.

 

Kilépett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Nem csapta be. Mégis, a lakásban süket csend lett.

*

A lépcsőházban hideg volt és csend. Irén lassan ment lefelé, érezve, hogy minden lépéssel könnyebb lélegezni.

 

A hatmillió nála maradt.

De a legfontosabb — ő maga is.