— Anyám hozzánk fog költözni, ezért be kell jelentenünk őt a lakásba — közölte velem a férjem reggeli közben.

 

— Clara, komolyan beszélnünk kell — mondta Martin, félretéve a kihűlt kávéját, majd összefonta a karját a mellkasán. A hangja olyan volt, mint mindig ilyenkor: nyugodt, de azzal a bizonyos árnyalattal, amely mindig rossz hírt jelentett.

 

Clara felnézett a könyvből, amelyet reggeli közben lapozgatott.

 

— Mi történt? — kérdezte óvatosan, félretéve a regényt.

 

— Anyám eladta a házát Lüneburgban — kezdte Martin, kerülve a tekintetét. — Velünk fog lakni. Neked pedig el kell intézned a bejelentését a lakásba.

 

Ez nem kérésnek hangzott, hanem kész döntésnek.

 

— Várj… micsoda? — Clara összevonta a szemöldökét. — Eladta a házat? Mikor? És miért én tudom meg utoljára?

*

— Nemrég — felelte sóhajtva. — Pár napon belül megérkezik. Nem akartam hamarabb mondani, hogy ne veszekedjünk. De most már eldőlt.

 

Clara érezte, ahogy felgyülemlik benne az irritáció.

 

— Vagyis mindent eldöntöttél nélkülem? Martin, ez a lakás az enyém! A nagymamám hagyta rám!

 

— Clara, idős, segítségre van szüksége — vágott vissza. — Nincs hová mennie.

 

— Megkérdezni nem jutott eszedbe? — próbált nyugodt maradni, de a hangja megremegett. — Legalább a tulajdonom iránti tiszteletből?

 

— Tudtam, hogy ellenzed majd — mondta Martin makacsul. — De nincs más lehetőség.

 

Clara értetlenül nézett rá — mintha először látná.

 

— Martin, te is tudod, hogy anyáddal mindig nehéz volt. Semmivel sem elégedett.

 

— Csak aggódik — felelte megszokott módon. — Ez átmeneti, amíg nem talál valami megfelelőt.

 

— Ha eladta a házat, miért nem vett másikat? — Clara gyanakodva szűkítette a szemét.

 

Martin elfordította a tekintetét.

 

— A pénzt Lukának adta. Az üzletéhez.

 

Clara megdermedt.

 

— Az egészet?

 

— Majdnem — vallotta be.

 

— Remek — mondta hidegen. — Vagyis most itt marad nálunk, én pedig fogadjam el ezt természetesnek.

 

— Ne kezdd, Clara…

 

— Nem kezdem — vágott közbe. — Csak rögzítem a tényt: te döntöttél helyettem arról, ki él a lakásomban.

 

— A lakásunkban — javította ki. — Család vagyunk.

 

— A lakás az én nevemen van — vágta rá Clara. — A család pedig azt jelenti, hogy együtt döntünk, nem kész helyzet elé állítjuk a másikat.

 

Martin elkomorult.

 

— Nem fogok vitatkozni. Ő az anyám. Nem hagyom magára.

 

— Engem már magamra hagytál — mondta Clara halkan. — Két napod van. Utána eldöntöm, mit teszek.

 

Amikor Helga Mayer megérkezett, Clara nem volt otthon. Este visszatérve dobozokkal teli előszobát talált, és hangos hangot hallott a konyhából:

 

— Martin, hogy lehetett ilyen csempét venni? Egyáltalán nem illik a függönyökhöz!

 

Clara belépett.

 

— Jó estét — mondta nyugodtan.

 

— Clarácska! — mosolygott erőltetetten az anyós. — Kicsit átrendeztem mindent, hogy kényelmesebb legyen. Vacsorát is főztem — az élelmiszereitek persze elég szerények, holnap majd el kell mennünk bevásárolni.

 

— Korábban érkezett, mint megbeszéltük — jegyezte meg Clara.

 

— Igen, így alakult — válaszolta Helga Mayer. — A vonat hamarabb jött. Egyébként még nem döntöttem el, hol alszom. A hálószobátok nagyon otthonos…

 

— Anya — szólt közbe Martin — megbeszéltük, hogy a vendégszobában alszol.

 

— Ott sötét van, a kilátás a parkolóra néz… — húzta el a szót. — A hálóban viszont annyi fény van!

 

— Mayer asszony — mondta Clara udvarias, de határozott hangon — önnek külön szobája van. Pont.

 

— Természetesen, Clarácska, te vagy itt a háziasszony… egyelőre — tette hozzá alig hallhatóan.

 

Clara megfeszült.

 

— Mit jelent az, hogy „egyelőre”?

 

— Semmit, drágám — felelte műmosollyal. — Csak hangosan gondolkodom.

 

Egy hét múlva Clara már nem ismerte fel a saját lakását: a szekrények át voltak rendezve, a fürdőben idegen flakonok álltak, a falon pedig Martin és az anyja közös családi fotója lógott.

 

Helga Mayer reggel hatkor kelt, kását főzött, és hangosan ecsetelte, milyen „rossz háziasszony” Clara.

 

Martin pedig… hallgatott.

 

Minden egyes nappal egyre inkább fiú lett, nem férj.

 

Clara egyre tovább maradt bent a munkahelyén, gyakran átment a barátnőjéhez, Sophie-hoz.

 

— Idegennek érzem magam a saját otthonomban — vallotta be egyszer. — Egyszerűen kiszorít.

 

— És ő? — kérdezte Sophie.

 

— Mindig őt védi. Akkor is, amikor megaláz.

 

Sophie mélyet sóhajtott.

 

— Clara, légy óvatos. Az ilyen történetek ritkán végződnek békésen.

 

Clara némán bólintott.

Mert még várt rá egy beszélgetés — a bejelentésről.

 

És tudta: ez a beszélgetés mindent megváltoztat.

 

A bejelentkezésről szóló beszélgetés vasárnap reggel zajlott le — csendesen, szinte hétköznapian, és éppen ettől volt még nehezebb.

 

— Holnapra időpontot foglaltam az ügyintézésre, — mondta Martin, Clara felé sem nézve, miközben a telefonján görgette a híreket. — El kell intéznünk anya bejelentését.

 

Clara letette a csészét az asztalra. A kávé kilöttyent, sötét foltot hagyva az abroszon.

 

— Már megint mindent egyedül döntöttél el? — kérdezte halkan.

 

— Ez csak formalitás, — vont vállat Martin. — Bejelentés nélkül nehéz lesz neki az orvosokkal, az iratokkal.

 

— Formalitás megkérdezni, — válaszolta Clara, érezve, ahogy a jól ismert nehézség gyűlik benne. — Nem kész tények elé állítani.

 

A folyosóról Helga Mayer hangja hallatszott:

 

— Clarácska, ugye nem felejtetted el, hogy több hely kellene a szekrényben? A bőröndöket még ki sem pakoltam.

 

Clara becsukta a szemét. Csak egy pillanatra. Ez elég volt ahhoz, hogy döntsön.

 

— Nem megyek sehová, — mondta, kinyitva a szemét. — És nem jelentem be az édesanyádat.

 

Martin hirtelen felkapta a fejét.

 

— Komolyan beszélsz?

 

— Teljesen.

 

Felállt, és idegesen járkálni kezdett a konyhában.

 

— Tudod, milyen helyzetbe hozol ezzel?

 

— És te tudod, milyen helyzetben vagyok már egy hónapja? — Clara is felállt. — Ez az én lakásom. Fokozatosan kiszorítanak a saját otthonomból. Átrendezik a bútorokat, nélkülem döntenek, a hátam mögött beszélnek rólam. Te pedig hallgatsz.

 

— Két tűz között vagyok, — mondta tompán.

 

— Nem, Martin, — rázta meg a fejét Clara. — A döntést már meghoztad. Csak nem akarod beismerni.

 

Helga Mayer jelent meg az ajtóban.

 

— Mi ez a zaj? — kérdezte tettetett aggodalommal. — Már megint ideges vagy, Clarácska? Ez nem tesz jót. Egy nőnek lágyabbnak kell lennie, különben nehéz a férfinak.

 

Clara figyelmesen nézett rá. Nyugodtan. Először remegés nélkül.

 

— Mayer asszony, — mondta egyenletes hangon. — Nem jelentem be önt ebbe a lakásba. És nem fogunk tovább hárman együtt élni.

 

— Hogy merészelsz?! — csattant fel. — Martin, hallod ezt?!

 

Martin hallgatott.

 

És ez a hallgatás volt a válasz.

 

Este Clara összegyűjtötte az iratokat, gondosan mappába rendezte őket. Aztán a bőröndöt. Kapkodás nélkül. Hisztéria nélkül.

 

— Elmész? — kérdezte Martin a hálószoba ajtajában állva.

 

— Nem, — felelte Clara. — Te mész el. Az anyáddal együtt.

 

— Nem dobhatsz ki minket!

 

— De igen, — mondta Clara nyugodtan. — A lakás az enyém. És többé nem vagyok hajlandó feláldozni magam mások kényelméért.

 

Martin sokáig állt ott, mintha abban reménykedne, hogy Clara meggondolja magát. De Clara szokatlanul nyugodt volt.

 

Két nappal később Martin és Helga Mayer elköltöztek — Lukához, az ő bérelt lakásába. Az anyós becsapta az ajtót, és távozáskor odavetette:

 

— Ezt még megbánod.

 

Clara nem válaszolt.

 

A lakásban szokatlan csend lett. Először ijesztő volt, aztán gyógyító.

 

Visszarendezte a bútorokat, levette a falról a fényképet, kitárta az ablakokat. A levegő hideg volt, de tiszta.

 

Egy hét múlva Martin üzenetet küldött:

„Beszéljünk. Mindent megértettem.”

*

Clara elolvasta, majd törölte a beszélgetést.

 

Ő is megértette.

A család nem szavakból áll.

Hanem döntésekből.

És néha a legfontosabb döntés az, hogy önmagadat választod.