— Ameli, már tudod? — vágta oda, amint belépett az ajtón.
Én magam is csak tegnap tudtam meg. Victoria állítólag terhes tőle. Már a harmadik hónapban.

— Nem hiszem el, — szólalt meg rekedten Amélia. — Lehetetlen, hogy Olivier… Hiszen mi… Mi össze akartunk házasodni!

Amélia kiejtette a borítékot a kezéből, és a falnak támaszkodott. Elsötétült előtte a világ, az ujjai jegesre hűltek, mintha fagyott üveget érintett volna.
A rózsaszín, vastag papír arany dombornyomással lassan lelibbent a padlóra, és megállt a lábánál, mintha gúnyolódna.

— Ez nem lehet igaz, — suttogta engedetlen ajkaival. — Egyszerűen nem lehet.

Leguggolt, és felvette a borítékot. Talán csak félreértett valamit? Talán valakinek a gonosz tréfája?
De nem — ott állt, világosan és egyértelműen:

„Szeretettel meghívjuk Önt Olivier Simon és Victoria André esküvőjére.”

A halántéka lüktetni kezdett. Amélia újra és újra elolvasta a sorokat, nem bízva a szemének.
Olivier és Victoria? A vőlegénye és a legjobb barátnője?
Hogy tehették ezt?

— Ameli, — hallatszott anyja hangja a konyhából. — Gyere reggelizni, kész a palacsinta.
— Mindjárt! — kiáltotta Amélia, és sietve a melegítőnadrágja zsebébe csúsztatta a meghívót.

*

Megmosta az arcát hideg vízzel, és megpróbált valamennyire emberi kinézetet varázsolni magának.
A tükörben egy sápadt arc nézett vissza rá, hatalmas, tanácstalan szemekkel.

„Nyugalom. Szedd össze magad, — parancsolta magának. — Csak az hiányzik, hogy a szüleim előtt kezdjek sírni.”

A konyhában a gyerekkor és a melegség illata lebegett. Anyja a tűzhely körül sürgött-forgott, apja újságot olvasott egy csésze kávéval — mintha a világon semmi rossz nem történt volna.

— Hogy aludtál, kicsim? — kérdezte az anyja, miközben egy tányér gőzölgő palacsintát tett elé. — Nem fárasztott ki az utazás?
Amélia bólintott, és gépiesen kent tejfölt a palacsintákra. A torka összeszorult, a falat nem akart lecsúszni.

— Nagyon sápadt vagy, — jegyezte meg aggódva az anyja. — Biztos, hogy jól vagy?
— Igen, igen, minden rendben, — vágta rá túl gyorsan Amélia. — Csak nem aludtam eleget.

Lenyelt egy falatot, és majdnem megfulladt tőle. Belül minden azt kiabálta: tenni kell valamit. De mit? Merre? Kihez?

Megszólalt a csengő. Amélia összerezzent.
Az ajtóban Luiza állt — kócosan, lihegve, lángoló szemekkel.

— Ameli, már tudod? — fújta ki a levegőt.
Amélia némán bólintott. Luiza megragadta a kezét:
— Gyere. Beszélnünk kell.

*

A reggeli üres utcákon sétáltak. Luiza az izgalomtól szinte botladozott, a szavak egymásra estek:
— Tegnap tudtam meg. Victoria terhes Oliviertől. Három hónapja.
Azt mondja, véletlen volt — valami buli, túl sok ital.
És most — esküvő egy hét múlva.

— Nem hiszem el, — mondta tompán Amélia. — Olivier nem tehette… Mi ketten… Mi készültünk…

— Ameli, — nézett rá egyenesen Luiza, minden finomkodás nélkül. — Te Párizsban élsz, ő meg itt.
Meddig lehet úgy bírni? Victoria már a gimiben is így nézett rá.

Amélia megtorpant, és egy öreg platán meleg törzsének dőlt.
A föld mintha meglódult volna a lába alatt.

— Tudod, mi fáj a legjobban? — suttogta alig hallhatóan. —
Hogy már rég éreztem, hogy valami nincs rendben.

*

Luiza hallgatott, figyelve a barátnőjét — mintha attól tartana, hogy egyetlen ügyetlen szó végképp összetöri.
Amélia ott állt, ujjaival a fa kérgébe kapaszkodva, próbálva a valóságba kapaszkodni, ahol a világ még nem omlott össze.

— Ameli… — szólalt meg halkan Luiza. — Menjünk haza. Le kell feküdnöd, kicsit megnyugodni.

De Amélia megrázta a fejét.
— Nem. Beszélnem kell vele.

Luiza összerezzent.
— Biztos vagy benne? Most? Bármit mondhat.
— Annál inkább, — felelte Amélia tompa hangon. — Mindent hallani akarok. Az ő szájából.

Olivier házáig szinte szó nélkül jutottak el. A levegő sűrűnek, nehéznek tűnt, mint vihar előtt. Amélia érezte, ahogy a szíve vadul ver, az ujjai remegnek.
Nem tudta, mit fog mondani. Azt sem, hogyan bírja majd végig. De futni — az rosszabb lett volna.

Kopogott.

Néhány másodperc csend. Aztán kinyílt az ajtó, és Olivier jelent meg a küszöbön: mezítláb, pólóban, kócos hajjal.
Az arcán őszinte, nyers meglepetés.

— Ameli?.. Te mit…

Nem hagyta, hogy befejezze.

*

— Igaz, hogy egy hét múlva megnősülsz? — kérdezte egyenletes, szinte fagyos hangon. — Igaz ez?

A mosoly azonnal eltűnt. Olivier elsápadt, mintha valaki letépte volna a maszkját.

— Ki mondta ezt neked? — lehelte.
— Nem számít. Tőled akarom hallani.

Becsukta a szemét. Mély levegőt vett.
És abban a pillanatban Amélia már mindent tudott, a szavak előtt.

— Igen, — mondta halkan. — Igaz.

A világ újra megbillent. Luiza a karját fogta, de Amélia hirtelen elhúzódott — mintha a saját lábán akarná kiállni az ütést.

— Miért? — kérdezte. — Magyarázd el.

— Ez… — habozott, — hiba volt. Egyetlen alkalom. Mindketten… nagyon rossz állapotban voltunk. Aztán azt mondta, hogy terhes.

— És te azt gondoltad… mit? — Amélia keserűen elmosolyodott. — Hogy kötelességed?

— Nem hagyhatom magára a gyereket, — suttogta. — Úgy érzem, helyesen cselekszem.

— Helyesen? — Amélia hangja elcsuklott. — És velem mit csináltál ezekben a hónapokban?

— Nem tudtam… hogyan mondjam el…

Becsukta a szemét. Minden egyes szava kés volt, amelyet lassan, forgatva döfött belé, mintha tesztelné, meddig bírja.

— Nézz rám, Olivier, — mondta Amélia.

Felnézett. A szemében bűntudat, gyengeség… és egy szikrányi szerelem sem. Semmi.

És Amélia először értette meg: olyan embert szeret, aki talán sosem létezett igazán.

Nem vették észre, hogy a szomszéd lakás ajtaja résnyire kinyílt.
Onnan figyelt Victoria — sápadtan, zaklatottan, egyik kezét a hasán tartva.

De Amélia rá sem nézett. Csak Olivier-t nézte.

*

— Csak ezt mondom, — szólalt meg halkan. — Tégy, ahogy jónak látod. Házasodj meg. Játsszátok a példás párt. De tudd…

A hangja keményebb lett, mint valaha:
— Örökre elveszítettél engem. És nem azért, mert a kötelességet választottad. Hanem azért, mert a hazugságot választottad.

Megfordult, és elindult, nem engedve meg magának sem remegést, sem könnyeket.
Luiza hamar utolérte, és egyik karjával átölelte, mintha össze akarta volna tartani azt, ami repedezett.

Victoria bizonytalanul kilépett a kapun.
— Ameli… — kezdte tétován. — Bocsáss meg. Ha tudtam volna, hogy ti… hogy ti komolyan…

Amélia megállt. Lassan felé fordult.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük — két nő, két sors, két összetört világ.

De Amélia csak ennyit mondott:
— Vigyázz a gyerekre. Ő nem hibás.

És továbbindult.

Amikor Luizával befordultak a sarkon, Amélia végre vett egy igazi, mély lélegzetet.
A fájdalom éles és vágó volt, de alatta valami más kezdett formát ölteni — nehéz, de tiszta szabadságérzés.

Luiza megszorította a kezét.
— Tudod… nekik ez egy vég. De neked nem.
A tiéd most kezdődik.

Amélia lehunyta a szemét, és először aznap könnyek gördültek le az arcán — csendesek, megkönnyebbülést hozók.

Előre ment.
És hosszú idő óta először — nem valaki felé, aki vár, szeret vagy elárul.
Hanem arra, amerre ő maga választja az utat.

*

Büszkén.
Tisztán.
Úgy élve — hogy önmagát választja.