Nem kell nekem gyerek egy szürke egértől” — vetette oda, miközben pénzt nyomott a kezébe. A sors kegyetlen leckét készített számára.

 

Az esti levegő hűvös és nedves volt, de a drága autó utasterében felforrósodott bőr és Alexander elegáns parfümjének illata terjengett. Helena az anyósülésen ült, táskáját szorítva, miközben megmagyarázhatatlan nyugtalanság kúszott fel a mellkasába. Alexander szinte az egész úton hallgatott, majd amikor megálltak az elhagyatott rakparton, felé fordult hideg, ragadozó mosollyal.

 

— Nos, Helena, ennyi volt. A kis kalandunk ezzel véget ért, — a hangja furcsán nyugodt volt, érzelem nélküli.

 

Helena zavartan pislogott. Nem értette. Ez csak valami ostoba, kegyetlen vicc lehetett. Hiszen tegnap még a hétvégét tervezték, megígérte, hogy bemutatja a barátainak a yachtklubban.

 

— Alex, miről beszélsz? Nem értem… viccelsz? — a hangja megremegett.

 

A férfi mosolya szélesebb lett, de a tekintete jéghideg maradt.

 

— Miféle viccről beszélsz? Hülyének nézel? — közelebb hajolt, és a pillantása valódi félelmet keltett. — Azt hitted, nem jövök rá, mire játszol? Hogy ha teherbe esel, rohanok veled azonnal az anyakönyvvezetőhöz? Naiv vagy.

 

Helena világa nem csak megingott — ezernyi éles szilánkra tört, amelyek közvetlenül a szívébe vájtak. Elfogyott a levegő. A vád annyira szörnyű és igazságtalan volt, hogy képtelen volt megszólalni.

 

— Nem… ez nem igaz… — suttogta végül, miközben könnyei elmosták az éjszakai város fényeit. — Véletlen volt… Isten adta nekünk ezt a gyermeket, Alex! Hogy gondolhatsz ilyet?

 

— Ne keverd ide Istent, — vágta rá durván. — A hitével foglalkozz magad. Én világosan megmondtam: erre nekem nincs szükségem.

 

Hátradőlt az ülésben, megvetően végigmérte.

 

— Tényleg azt hitted, hogy én, Alexander von Hartmann, elveszlek feleségül téged? Egy jelentéktelen lányt valami vidéki mocsárból? Nem kell nekem gyerek… egy olyan nőtől, mint te. Megértetted?

*

Ezek a szavak fájdalmasabbak voltak, mint egy pofon. Belül mindent felperzseltek. A férfi végső mozdulatként elővette a kesztyűtartóból a fehér borítékot, és Helena ölébe dobta.

 

— Itt a pénz. Az abortuszra és a hazaútra. Tűnj el a szemem elől örökre. És ne merj többé hívni.

 

Az ajtó becsapódott. A kerekek felsírtak. Egy pillanat múlva a rakparton csak a távolodó motor zaja és Helena maradt — egyedül, megalázva, összetörve, a kezében tartva az árulás árát.

 

Az idő megállt. Helena a hideg padon ült, nem érezte sem a szél metsző hidegét, sem a rázó reszketést. Nem sírt többé — a könnyei már elfogytak az autóban. Benne csak kongó üresség volt. Ujjai szinte önálló életre kelve feltépték a borítékot. Belül vadonatúj bankjegyek feküdtek. Mindent előre kitervelt. A felismerés újra beléhasított. Gondolkodás nélkül törölte ki az életéből, mint egy kellemetlen hibát — még az árát is meghatározta.

 

— Kisasszony, jól van?

 

Összerezzent. Egy középkorú férfi állt mellette, kabátban, aktatáskával. Gondosan ápolt szakálla és vékony keretes szemüvege ismerősnek tűnt.

 

— Ön Helena, ugye? A bölcsészkarok? Nicolas Dubois vagyok, én tanítottam világirodalmat a múlt félévben.

 

Nem ismerte fel azonnal. A tanár megszokott arca most egészen más volt félhomályban. De nyugodt, együttérző hangja lassan kizökkentette a bénultságból.

 

— Dubois úr… — suttogta remegő ajakkal.

 

Leült mellé, tisztes távolságban.

 

— Egy késői találkozóról jöttem, és megláttam, ahogy itt ül egyedül. Már késő van, a metró is zár mindjárt. A város másik végében lakik, ugye? Jöjjön fel hozzám, itt lakom a szomszédban. Igyon egy forró teát, reggel majd dönt, mit tesz. Ilyen állapotban nem maradhat az utcán.

*

Helena nem tiltakozott. Nem volt ereje gondolkodni. Összetört volt, és az idegen ember váratlan törődése mentőövnek tűnt. Némán bólintott. Nicolas segített neki felállni. Helena az egyetlen biztos támaszba kapaszkodva követte őt a sötét sikátorba, el a megaláztatás helyszínéről.

 

Nicolas lakása a tökéletes ellentéte volt Alexander rideg loftjának. Melegség és béke uralkodott benne. Könyvespolcok a plafonig, régi íróasztal zöld lámpával, lágy fényű állólámpa, kényelmes fotel és magazinok az asztalon. Fa, régi könyvek és tea illata lengte be.

 

— Érezze otthon magát, — mondta Nicolas. — Legénylakás, de rendben tartom. Ha otthonos egy hely, a magány kevésbé fáj.

 

A mondat mélyen megérintette Helenát. Könnyei újra felszöktek. Nicolas teát hozott, anélkül hogy kérdezősködött volna.

 

A forró ital mellett, a csendes együttérzés légkörében Helena mindent elmesélt. A vak szerelmet, a gyermeket, Alexander szavait, a borítékot. Nicolas némán hallgatta.

 

— Most pihennie kell. Magának is, és a gyermekének is, — mondta végül halkan.

 

Reggel friss kávé illata ébresztette. És ekkor Nicolas a legmeglepőbb ajánlatot tette neki az életében…

 

Nagy nehézségek árán felállt, tenyerét a hasára szorítva. A fájdalom hullámokban tört rá, jeges verejték jelent meg a halántékán. A szeme előtt összemosódtak a monitorokon futó számok, az üzleti grafikonok, a beosztottak arckifejezései — minden egyetlen szürke folttá vált. Megnyomta a hívógombot.

 

— Martin! — rekedten szólt. — Orvost. Azonnal!

 

Negyven perccel később már egy magánklinikára vitték, ahol nem tesznek fel felesleges kérdéseket és nem tartanak erkölcsi prédikációkat — csak aláírásokat és pénzt kérnek. De még ott is, a steril falak és a fertőtlenítő szaga között Alexander először érezte meg az igazi félelmet. A fájdalom már nem csak vágott — belülről marcangolta, mint egy ragadozó, amely elérte a prédáját.

 

— Hartmann úr, — mondta a magas, fáradt tekintetű orvos, — túllőtt a célon. A fekély átfúródott. Azonnali műtét szükséges. Ha még pár órát késlekedik… nem ér ide.

 

— Én… meg fogok halni? — kérdezte Alexander tompán.

*

Az orvos hosszan ránézett.

 

— Mindent megteszünk. De garanciát senki sem adhat.

 

Mielőtt a műtőbe tolták, hirtelen egy rémisztő igazság hasított belé: ha meghal, nem lesz mellette egyetlen ember sem, aki őszintén siratná. Sem feleség. Sem gyermek. Sem barát. Csak ügyvédek, üzleti partnerek és hideg örökösödési papírok.

 

Az intenzív osztályon ébredt. A feje zúgott, a teste idegen és nehéz volt. Megpróbált megmozdulni — a fájdalom azonnal tompa ütésként válaszolt. Egy nővér hajolt fölé.

 

— Nyugodjon meg, magához tért. A műtét sikerült. Szerencséje volt.

 

„Szerencse” — visszhangzott benne. Nem érezte magát szerencsésnek. Üresnek érezte magát, mint még soha.

 

Néhány nap múlva átszállították egy kórterembe. És ott érte utol a múlt.

 

Halkan kopogtak.

 

— Tessék, — mondta fáradtan.

 

Az ajtó kinyílt, és a küszöbön egy magas, huszonöt év körüli fiatal férfi állt. Széles vállak, nyugodt tekintet, magabiztos tartás. Egyenesen Alexander szemébe nézett — félelem nélkül, hajbókolás nélkül, különös belső erővel, amely megmagyarázhatatlanul a szívébe mart.

 

— Ön Alexander von Hartmann? — kérdezte.

 

— Igen. Ki maga?

 

A fiatal férfi mély levegőt vett.

 

— A nevem Lucas. Lucas Dubois. A fia vagyok.

 

A világ ismét megrepedt. De most nem kívülről. Belül.

 

— Badarság… — suttogta Alexander. — Nincsenek gyermekeim.

 

— De vannak, — felelte nyugodtan Lucas. — Csak elfelejtette. Vagy úgy döntött, hogy elfelejti.

 

Egy nő lépett be a kórterembe. Ősz hajszálak, apró ráncok a szem körül — de ugyanaz a tartás, ugyanaz a tekintet. Azonnal felismerte. Negyed évszázad után is.

*

Helena.

 

Hosszan nézte őt. Gyűlölet nélkül. Harag nélkül. Csak csendes, érett szomorúsággal.

 

— Szervusz, Alex, — mondta. — Vagy most már Hartmann úrnak kell szólítanom?

 

Megpróbált megszólalni — és nem tudott. A torka összeszorult, mintha a hajdani, a rakparton elejtett szavai újra fojtogatnák.

 

— Hogyan… hogyan találtak meg? — kérdezte rekedten.

 

— Túlságosan feltűnő vagy, — válaszolta nyugodtan Helena. — Amikor valaki tornyokat épít az égig, messziről látszik. És amikor lezuhan — még inkább.

 

Lucas előrelépett.

 

— Nem pénzért jöttem. Van apám. Igazi apám. Ő tanított meg biciklizni, ő virrasztott mellettem éjszakánként, amikor lázas voltam, ő hitt bennem mindig.

 

Egy pillanatra elhallgatott.

 

— De helytelennek tartottam, hogy ne tudja: akkor nemcsak az anyámat ölte meg a szavaival. Saját magát is. Csak húszonöt évre elnyújtva.

 

Helena közelebb lépett.

 

— Régen megbocsátottam neked, Alex. Nem miattad — magam miatt. És miatta, — bólintott Lucas felé. — És a lányunk miatt is. Emma orvosnak tanul. Ironikus, nem igaz?

 

A férfi ujjai remegtek.

 

— És… Nicolas?

 

— Három éve meghalt, — mondta halkan. — A szíve. Gyorsan. Kín nélkül. Boldog emberként ment el. Szeretve. És szükségesként.

 

Ezek a szavak jobban lesújtották, mint bármilyen ítélet.

 

— Miért jöttek el? — kérdezte rekedt hangon.

 

Lucas egyenesen a szemébe nézett.

 

— Azért, hogy éljen. Nem milliárdosként. Hanem emberként. Mert az apám megtanította: még a leginkább összetört embereket sem szabad teljesen magukra hagyni.

 

Aznap először sírt sok év után. Nem hisztérikusan. Csendesen. Őszintén.

 

Eltelt egy év.

*

Alexander eladta vállalkozásai egy részét, kilépett az igazgatótanácsból, csak egy részesedést és biztos jövedelmet hagyott meg. Egy kis házba költözött a tenger mellett. Oda, ahol esténként a levegő sós és szeles, nem pénzszagú.

 

Lucas gyakran látogatta. Újra tanulták meg egymást. Lassan. Óvatosan. Nagy szavak nélkül. Vádak nélkül.

 

Néha Helena is eljött. Csendben sétáltak, a víz mellett ültek. A múlt már nem égetett — csak emlékeztetett, milyen kegyetlen ára lehet a gőgnek.

 

És amikor egy este, a teraszon ülve, Alexander azt mondta:

 

— Szörnyeteg voltam…

 

Helena nyugodtan válaszolta:

 

— Nem. Üres voltál. És az sokkal ijesztőbb.

*

Még hét évig élt.

 

A temetésén nem voltak üzletemberek és politikusok. Ott volt Lucas, Emma, Helena — és a tenger. Csak a tenger.

 

És talán akkor, életében először, valóban nem volt egyedül.