— Elég volt! Ez az én pénzem, és én döntöm el, mire költöm. A zsarolásuk többé nem működik — pont.

 

— Egyáltalán hallod, mit mondok?! — Klára hangja megremegett, de éles volt, mint egy üvegcsapás. — Hetvenezer?! Azt hiszed, hogy én vagyok a személyes pénztárcád?!

 

— Ne emeld fel velem szemben a hangod — Madeleine Laurent csípőre tette a kezét, az arcán lévő ráncok elsötétültek, mint az égési nyomok. — Csak segítséget kérek. Szükségem van erre az összegre. És kész.

*

— Ez nem kérés — Klára közelebb lépett. — Ez ultimátum.

 

— Teljesen meghülyültél! — kiáltotta az anyós, és mintha a lépcsőház falai is megremegtek volna. — A rendes nők nem beszélnek így az idősebbekkel!

 

Klára a lakás küszöbén állt, mindkét kezével az ajtófélfába kapaszkodva, mintha az tartaná meg, nehogy összeessen. A decemberi levegő hideget húzott be a lépcsőházból, vakolat és idegen veszekedések szagával. De ettől nem lett csendesebb.

 

Madeleine Laurent még kiabált valamit, de Klára már alig hallotta — csak a vér zúgását a halántékában és egy furcsa csengést, mint egy elszakadó húr hangja.

 

Így ért véget egy beszélgetés.

És így kezdődött egy teljesen más élet.

 

Klára először értette meg igazán: ez így nem mehet tovább.

 

— Hallod, menyecske, ha már ilyen gazdag lettél, nem kéne ordibálnod — Madeleine Laurent még mindig a konyhaajtóban állt, amikor egy perccel korábban visszamentek a lakásba. — Nem értem ezt a hisztit. Szanatórium kell nekem. Az orvos mondta.

 

— Biztos vagy benne, hogy az orvos szanatóriumról beszélt, és nem a pofátlanság elleni gyógyszerről? — csúszott ki Klárából.

 

— Megőrültél?! — az anyós előrelépett. — Így nem beszélünk az idősebbekkel! Nem vagyok a sarki barátnőd!

 

— Én pedig nem vagyok a szponzora — vágta rá Klára. — Ennyi. A beszélgetés véget ért.

 

Az ajtó nagyot csapódott — súlyosan, mint egy fejszecsapás. Madeleine Laurent elment, maga után hagyva az olcsó parfüm szagát, a sértettséget és egy közelgő botrány előérzetét.

 

Klára bement a szobába, leült a kanapé szélére. A lábai remegtek.

 

Négy év házasság után először engedte meg magának, hogy hangosan kimondja azt, ami mindvégig nyomta.

 

Két órával később Julien hazajött. Se „szia”, se „milyen napod volt”. Csak határozott léptek a konyhába, egy csésze koppanása az asztalon, és egy mély lélegzet a vihar előtt.

 

— Klára, anyám mindent elmondott.

 

— Természetesen elmondta — Klára felállt. — Meghallgatod az én oldalamat is?

 

— Mit kell azon hallgatni? — a férje az ajtó felé mutatott. — Segítséget kért. Hetvenezer — ennyire sajnálod?

 

— Sajnálom? — Klára alig bírta visszatartani a nevetést. — Ez az én fizetésem! Az enyém! Tizenkét órát dolgozom talpon, hogy megkeressem!

 

— Akkor segíthettél volna — Julien felemelte a hangját. — Nem idegen neked!

 

— És én neki idegen vagyok? — Klára közelebb lépett, egyenesen a szemébe nézve. — Te valaha az én oldalamra álltál? Akár egyszer is? Vagy anyád álláspontja mindig az egyetlen helyes?

 

— Ez nem álláspont! Ő az anyám! — kiáltotta Julien úgy, hogy Klárának összeszorult a mellkasa.

 

— És én ki vagyok? — suttogta majdnem. — Kivel élsz együtt? Ki főzi a vacsorád? Ki akar veled hitelt fizetni? Én csak egy üres hely vagyok?

 

— Ne túlozz — Julien elfordult. — Segítünk neki, és kész.

 

— Mi segítünk, vagy én? — pontosított Klára.

 

— Hát… a te fizetésed nagyobb — motyogta.

 

— Értem.

 

Klára megfordult, bement a hálószobába. Kinyitotta a szekrényt. Elővette a bőröndöt. A ruhákat az ágyra tette.

 

— Mit csinálsz?! — a hangja megbicsaklott.

 

— Csomagolok — mondta Klára nyugodtan, mintha egy fogorvosi időpontról beszélne.

 

— Megőrültél?!

 

— Végre magamhoz tértem — Klára becipzározta a neszesszert. — Nem akarok olyan családban élni, ahol csak bevételi forrásnak látnak.

 

— Ki lát téged bevételi forrásnak?! — Julien odalépett, megragadta a karját.

 

Klára kirántotta magát.

 

— Te. És az anyád. Nem kérek bocsánatot. Ez az igazság.

 

— Klára, ne csinálj butaságot!

 

— Az egyetlen értelmes dolgot csinálom — Klára becsukta a bőröndöt. — Kész. Elmegyek.

 

— Hová? — a hangja úgy szólt, mintha csak most fogná fel, hogy ez valóban megtörténik.

 

— Sophie-hoz. Egyelőre. Aztán kiveszek egy garzont.

 

— Te… te tönkreteszed a családot…

 

— Nem, Julien — Klára úgy nézett rá, ahogy még soha. Nyugodtan. Határozottan. Hangremegés nélkül. — A családot az anyád tette tönkre. Te pedig hagytad.

 

Elment mellette. Julien nem próbálta megállítani. Még a kezét sem nyújtotta — csak zavartan nézett utána.

 

Klára megértette, hogy a házasságuk nem ma omlott össze — évek óta repedezett, a mai nap csak végleg lezárta.

 

A taxi öt perc múlva érkezett. Az udvart már elnyelte a korai decemberi sötétség. A levegő hó- és közelgő újévszagú volt — csak épp ünnep nem volt a lelkében.

 

Sophie köntösben és gyapjúzokniban fogadta, mint egy rokont. Megölelte, behúzta a meleg lakásba, feltette a vízforralót.

 

— Hallgass. Majd később mindent elmondasz — mondta.

 

Klára nem is tudott beszélni — csak ült, kezében egy bögre forró teával, és érezte, ahogy lassan átmelegszenek az ujjai.

 

Aznap éjjel nyugtalanul aludt, de hosszú idő óta először — fullasztó érzés nélkül.

 

Reggel Klára tiszta fejjel ébredt. Hónapok óta először — mások követeléseinek nyomása nélkül.

 

És megtette azt, amitől korábban félt.

 

Elment az anyakönyvi hivatalba.

 

Kitöltötte a kérelmet. Aláírta. A hivatalnokra nézett.

 

— Mikorra várható az időpont?

 

Az üveg mögött ülő ügyintéző felnézett, gyorsan átfutotta a papírokat, majd nyugodtan válaszolt:

— Egy hónap múlva. Az értesítés postán érkezik.

Klára bólintott, mintha egy csomag kézbesítéséről lenne szó. Kilépett az utcára, és csak ott engedte meg magának, hogy mélyet lélegezzen. A levegő csípős volt, hideg, mégis meglepően tiszta. Ugyanolyan, mint belül.

Julien este hívta. Egyszer. Aztán másodszor. Klára nézte a kijelzőt, amíg a hívás magától meg nem szakadt. Harmadszorra felvette.

— Igen? — kérdezte inger nélkül. Egyszerűen csak halkan.

— Te… tényleg bead­tad? — a hangjában nem volt düh. Csak zavar.

— Igen.

— De beszélhetnénk még. Anya… túllőtt a célon. Beszélek vele.

Klára halványan elmosolyodott, nevetés nélkül.

— Julien, ezt már sokszor mondtad. Mindig később. Mindig akkor, amikor már késő.

— Nem hittem, hogy így… — elakadt. — Hogy végleg elmész.

— Én meg nem hittem, hogy egy házasságban ennyire egyedül lehet az ember — válaszolta. — Mindketten sok mindent nem láttunk előre.

Csend lett. Aztán Julien halkan megszólalt:

— Szeretlek.

— Tudom — Klára lehunyta a szemét. — De ez kevésnek bizonyult.

Letette a telefont, és nem ürességet érzett — hanem csendet. Igazit. Nem azt, ami nyomaszt, hanem azt, amiben lehet lélegezni.

Egy hét múlva Madeleine Laurent megjelent Sophie lakásánál. Előzetes bejelentés nélkül. Egyenes háttal állt az ajtó előtt, mintha kihallgatásra érkezett volna.

— Beszélni akarok vele — mondta szárazon.

Sophie figyelmesen ránézett, és ugyanilyen szárazon felelt:

— Ő nem akar.

— Tönkreteszi a fiam családját!

— Nem — mondta Sophie nyugodtan. — Csak nem hajlandó többé kényelmes lenni.

Az ajtó becsukódott. Ezúttal — végleg.

Klára egy hónap múlva talált egy garzont. Kicsi volt, világos, udvarra néző ablakkal. Vett egy új vízforralót, felakasztotta a függönyöket, elrendezte a könyveit. Az élet nem állt össze azonnal, nem volt könnyű, de őszinte volt.

Azon a napon, amikor megérkezett a hivatalos válásról szóló értesítés, gyalog ment haza. A hó ropogott a lába alatt, a kirakatok világítottak, a város ünnepekre készült.

Klára megállt egy kávézó ablaka előtt, megnézte a tükörképét, és hirtelen megértette: már nem fél.

*

Nem a hívásoktól.
Nem a követelésektől.
Nem mások elvárásaitól.

Elmosolyodott magára — először igazán.

És továbbindult.