Emma ólmos léptekkel lépett ki a nőgyógyászati rendelőből. Terhesség — nyolc hét. Ez volt az utolsó dolog, amit az orvostól hallani várt.

 

A szervezete furcsa jelzéseit fáradtságnak, vitaminhiánynak, életkori változásoknak tudta be — de terhességre álmában sem gondolt.

 

A fiát, Lucas-t huszonhat évesen szülte, egy évvel az esküvő után.

 

Néhány év múlva még egy gyermeket szeretett volna, leginkább egy kislányt… De nem így történt. A terhesség nem jött össze, pedig mindketten teljesen egészségesek voltak a férjével.

 

És most — negyvenhárom évesen — a hír úgy csapott le rá, mint derült égből a villám…

 

Emma lassan haladt hazafelé, és azon gondolkodott, hogyan mondja el a férjének és a fiának… Vajon hogyan fogadják majd?

*

Nem késő már szülni? Hiszen nem fiatal, sokaknak ebben a korban már unokáik vannak…

 

Megszólalt a telefon. Az édesanyja hívta.

 

— Szia, kislányom, merre jársz? Beugrasz hozzánk? Apádnak egész nap magas a vérnyomása, talán az időjárás miatt…

 

— Igen, anya, mindjárt megyek. Van egy hírem… nem is tudom, hogyan mondjam el…

 

— Gyere csak, kislányom, mi az a hír? Remélem, minden rendben van?

 

— Voltam a nőgyógyásznál… Terhes vagyok. Már két hónapos…

 

— Istenem… kislányom… Hogy lehet ez… A te korodban… Lucas már nagy fiú, inkább unokákra számítanánk… Mit fogsz tenni? Mit mondott Marc?

 

— Még senki sem tudja. Most jöttem az orvostól…

 

— Semmi baj, kislányom, szülj. Anyánk hét gyereket nevelt fel, és boldogult…

— Asszony, teríts! Ünnepeljük meg! Talán kislány lesz, még megérjük, hogy dajkáljuk…

 

— Megbolondultál, öreg? Milyen ünneplés, nézd csak a vérnyomásod…

Te, Emma, gondold át alaposan — kell-e ez nektek. Nehéz idők járnak, egy gyerek bőven elég.

És gondolj bele: hatvan éves leszel, a gyerek meg tizenhét… Hová vezet ez?

 

— Anya, majd Marc-cal megbeszéljük…

 

Vacsoránál Emma elmondta a hírt a férjének és a fiának. Lucas zavartan nézett rá.

 

— Terhes vagy? Ebben a korban? Hiszen már öreg vagy! Tényleg szülni akarsz?

*

— Fiam, nem vagyok még öreg. Ki tudom hordani és meg tudom szülni a babát…

Nem szeretnél egy öcsöt vagy húgot?

 

— Minek még egy gyerek? Nem vagyok elég én? Nincsenek más gondjaitok?

Gyereket vállalni öregkorban — micsoda ötlet…

 

Lucas felpattant az asztaltól, és becsapta a szobája ajtaját.

Emma szomorúan nézett a férjére.

 

— Marc, miért hallgatsz? Örülsz, hogy újra apa leszel?

 

— Én? Olyan váratlan… Nem tudom…

Nem vagyunk már túl idősek egy babához? Mindig is akartam még egy gyereket, tudod…

De most… Nem lesz könnyű neked — sem a terhesség, sem a kisbaba… Aggódom érted…

 

— Ugyan már, még a fiatal nőket is lepipálom!

Nézd csak — Lucas befejezi az iskolát, elmegy tanulni, mi ketten maradunk…

Így viszont újra szülők leszünk, és az élet új értelmet nyer.

És anyagilag is rendben vagyunk, hála Istennek — a céged jól megy.

 

Ekkor Lucas kijött a szobájából.

 

— És akkor az én tanulásom meg a lakás, amit ígértetek, megy a levesbe?

Lesz egy másik gyerek, és nem marad rám időtök…

 

— Lucas, miket beszélsz? Minden marad a régiben.

A tanulásra és a lakásra szánt pénzt már rég félretettük. Ne aggódj…

 

— Ja, és anya, kapsz majd anyasági támogatást is.

Azt akár az én tanulmányaimra is fordíthatod…

Végül is nem is olyan rossz, hogy szülni fogsz…

 

— El is felejtettem már azt a támogatást…

Engem inkább az életkorom aggaszt — kockázatos terhességnek számít…

*

— Meg fogod oldani, drágám.

Fiam, el tudod képzelni, hogy nagytestvér leszel?………

 

Lucas szkeptikusan felhorkant, de nem vitatkozott tovább, és visszament a szobájába. A lakásban nehéz csend telepedett meg — az a fajta, amikor mindenki a saját gondolataiba merül, de már nincs mit kimondani.

 

Éjszaka Emma sokáig nem tudott elaludni. Marc egyenletesen lélegzett mellette, ő pedig a plafont nézte, és befelé figyelt — a félelemre, az enyhe rosszullétre, a furcsa melegségre odabent. Ott, a szíve alatt, már élet volt. És bármennyire is ijesztőnek tűnt, a gondolat, hogy egyszerűen lemondjon róla, belső tiltakozást váltott ki belőle.

 

Reggel Lucas reggeli nélkül ment el. Az ajtó becsapódott — nem feltűnően, de elég hangosan ahhoz, hogy egyértelmű legyen: még mindig dühös.

 

— Majd elmúlik, — sóhajtott Marc, ahogy a fiát nézte. — Csak attól fél, hogy minden megváltozik.

 

— És meg is fog változni, — válaszolta halkan Emma. — Mi is.

 

A várandósság nem volt könnyű. A vérnyomása ingadozott, a vizsgálatokat újra és újra meg kellett ismételni, az orvosok homlokukat ráncolták, de mindig ugyanazt mondták:

— Igen, van kockázat. De egyelőre minden a normál határain belül van. A legfontosabb a nyugalom.

 

A nyugalmat volt a legnehezebb megőrizni. Lucas ingerlékeny lett, csípős megjegyzéseket tett, egyre gyakrabban maradt távol. Néha Emma azon kapta magát, hogy úgy érzi: a fia már előre eltávolodik, mintha menekülési útvonalat készítene.

 

A fordulópont váratlanul érkezett.

 

Egyik nap Emma rosszul lett a boltban. Elsötétült előtte a világ, a lábai megrogytak. Már a mentőben tért magához, oxigénmaszkkal az arcán, Marc rémült tekintetével maga fölött.

 

— Anya… — szólalt meg egy elcsukló hang. — Anya, hallasz engem?

 

Lucas volt az. Sápadt, zavart, teljesen más, mint az elmúlt hónapok szúrós kamasza.

 

— Hallak, fiam, — suttogta Emma.

 

A kórházban egyenesen kimondták:

— Vagy vigyáz magára és a terhességre, vagy mindkettőt elveszítheti.

 

Este Lucas leült az ágya mellé. Sokáig hallgatott, majd kifújta a levegőt:

— Féltem… Nem magam miatt. Miattad.

Egyszerűen… nem akartalak elveszíteni. És azt hittem, ha nincs ez a gyerek, akkor nem lesznek problémák sem.

*

— Problémák gyerek nélkül is vannak, — mosolygott halványan Emma. — A szeretet pedig nem mindig terv szerint érkezik.

 

Lucas bólintott, nagyot nyelt:

— Ha lány lesz… megtanítom biciklizni.

 

Marc az ajtóban állt, és hosszú idő óta először nem kételkedett. A feleségét nézte — fáradtan, idősebben, de elképesztően erősen — és megértette: semmilyen félelem nem ér annyit, mint ez az élet, amely már őket választotta.

 

A terhességet sikerült megőrizni.

 

Hét hónap múlva megszületett a kislány — aprócska volt, hangos sírással és erősen kapaszkodó ujjakkal. Lucas óvatosan tartotta a karjában, mint egy törékeny kincset, majd halkan megszólalt:

— Anya… köszönöm, hogy nem féltél.

*

Emma elmosolyodott. Valóban félt. De most már biztosan tudta: néha a legkésőbbi döntés bizonyul a leghelyesebbnek.