— És miért kellene nekem elköltöznöm, ha a lakás az enyém? — kérdezte nyugodtan Léna.

 

Léna mindig is tudta, hogy a város szívében lévő kétszobás lakás igazi sorsajándék. Amikor nagyapja, Nicholas Harrington, végrendeletben ráhagyta az ingatlant, sok rokon ferde szemmel nézett rá, de senki sem mert jogi lépéseket tenni. Minden papír hibátlan volt, egyetlen támadási felület nélkül.

 

A házasságkötés után Andrew Léna lakásába költözött. Az otthon közös élettérré vált, bár jogilag továbbra is Léna maradt az egyetlen tulajdonos. Andrew akkoriban viccelődött is azzal, hogy „ingatlantulajdonos nőhöz” költözött, és ez cseppet sem zavarta. Sőt, úgy tűnt, mindenkinek megfelel a helyzet.

*

Az együttélés első hónapjai olyanok voltak, mint egy romantikus regény lapjai. Andrew segített a vacsorakészítésben, elmosta az edényeket Léna után, bevásárolt. Jó fizetése volt — mérnökként dolgozott egy nagyvállalatnál, és rendszeresen hozzájárult a családi költségvetéshez. Léna egy kisebb cégnél volt könyvelő, szerényebb, de biztos jövedelemmel.

 

Az anyós, Margaret, eleinte visszafogottan viselkedett. Hétvégenként látogatott el hozzájuk, süteményeket hozott, érdeklődött a fiatalok dolgai iránt. Léna igyekezett kedves házigazda lenni, ebédeket főzött, nyitottan fogadta. Margaret mosolygott, dicsérte a rendet, és azt mondta, a fia jól választott.

 

— Andrew mindig is gondoskodó volt — mondta az anyós, miközben végignézett a felújított konyhán. — Te pedig, Léna, jó feleség vagy. Adja Isten, hogy boldogok legyetek.

 

Léna hitt ezeknek a szavaknak. Úgy tűnt, a család elfogadta. Nem voltak veszekedések, komoly konfliktusok sem. Még akkor sem sértődött meg, amikor Margaret finoman unokákra célzott. Minden a megszokott családi keretek között zajlott.

 

Az első nyugtalanító jelek körülbelül fél évvel az esküvő után jelentek meg. Andrew elkezdett a jövőről beszélni, arról, hogyan lehetne bebiztosítani a családot váratlan helyzetek esetére. Óvatosan, körülményesen fogalmazott.

 

— Léna, gondolkodtál már azon, hogyan lehetne megvédeni a vagyonunkat? — kérdezte egy este, miközben a tévét nézték.

 

— Mit értesz az alatt, hogy megvédeni? — Léna ránézett.

 

— Hát… az életben bármi megtörténhet. Betegség, munkahelyi gondok. Jó lenne előre gondolkodni.

 

Léna bólintott, nem tulajdonított nagy jelentőséget a beszélgetésnek. Általános elmélkedésnek tűnt, amilyet sok házaspár folytat.

 

Néhány nappal később azonban Andrew újra előhozta a témát — most már konkrétabban.

 

— Gondolkodtam a lakásunkon. Mi lenne, ha velem történne valami? Te itt maradnál egyedül, és jogilag minden csak a te neveden van. Anyámnak például semmi joga nem lenne.

 

— Andrew, miről beszélsz? — Léna letette a könyvet. — Miféle jogai lennének az anyádnak az én lakásomhoz?

 

— Nem jogokról beszélek… csak arról, hogy a családnak biztonságban kell lennie. Egy egység vagyunk.

 

Léna nem szólt, de furcsa érzés jelent meg benne. Valami Andrew hanghordozásában nyugtalanította. Korábban sosem hozta szóba a tulajdon kérdését.

 

Egy hét múlva Margaret telefonált. Hangja különösen kedves volt, szinte mézes.

 

— Drága Léna, hogy vagy? Hogy van Andrew?

 

— Jól vagyunk, Margaret. Andrew dolgozik, én is. Minden rendben.

 

— Örülök. Léna, beszélhetnénk egy fontos dologról?

 

— Persze.

 

— A jövőtökről gondolkodtam. Jó lenne, ha a papírok is rendben lennének, minden eshetőségre.

 

Léna összeráncolta a homlokát.

 

— Milyen papírokra gondolsz?

 

— A lakásra. Talán egy ajándékozási szerződésre? Így lenne igazán családias. Hiszen szereted a fiamat, ugye?

 

A kérdés ártatlannak tűnt, de Léna érezte a nyomást.

 

— A lakást a nagyapámtól örököltem. Miért kellene bárkinek odaajándékoznom?

 

— Ne érts félre. Ez csak formalitás. Andrew nyugodtabb lenne.

 

— Át kell gondolnom — mondta Léna, és letette a telefont.

 

Este mindent elmondott a férjének. Andrew meghallgatta, bólintott.

 

— Anyám csak aggódik értünk. De a döntés a tiéd.

 

Ez a semleges hangnem furcsa volt. Andrew korábban gyakran kommentálta, sőt kritizálta anyja beavatkozását. Most mintha kivonta volna magát.

 

Másnap Léna döntött. Felhívta Margaretet, és nyugodtan elmondta az álláspontját.

 

— Átgondoltam. A lakás az enyém, minden jogszerű. Nem látom értelmét az átírásnak.

 

— De hát család vagytok…

 

— Pontosan ezért nincs szükség plusz papírokra. Andrew a férjem, jogszerűen él itt.

 

Margaret pár másodpercig hallgatott, majd felsóhajtott.

 

— Kár. Azt hittem, érted az ilyen dolgok jelentőségét.

 

Ettől a beszélgetéstől kezdve a hangulat megváltozott. Andrew hallgatagabb lett, ritkábban mosolygott, kerülte a beszélgetéseket. Amikor Léna rákérdezett, kitérő válaszokat kapott.

 

— Csak fáradt vagyok a munkától.

 

De Léna érezte, hogy nem erről van szó. Andrew eltávolodott. Nem segített otthon, nem vásárolt be, nem foglalkozott a közös tervekkel. A számlák láttán úgy tett, mintha nem venné észre őket.

 

— Andrew, ki kell fizetni a villanyt és a gázt — mondta Léna.

 

— Fizesd ki te. Hiszen a lakás a tiéd — felelte, fel sem nézve.

 

A mondat hidegen csapódott le. Léna ekkor érezte először, hogy láthatatlan határ húzódik közöttük.

 

Margaret egyre gyakrabban jött. Hangosabb lett, utasításokat osztogatott a konyhában, mintha a saját lakásában lenne.

 

— Andrew, miért ilyen kicsi a hűtőtök? — kérdezte egy alkalommal. — Egy családnak nagyobb kell.

 

— Nekünk ez megfelel — válaszolta Léna.

 

— Neked talán. De a családnak rendes kell.

*

Margaret szavai után a konyhában sűrű, kellemetlen csend telepedett meg. Andrew a hűtő felé fordult, mintha ott keresne menekülést, majd kivett egy üveg vizet. Léna figyelte őt, és hirtelen világossá vált számára: a férje nem fog megszólalni. Nem most. Talán soha.

 

— Mit értesz azon, hogy „a családnak”? — kérdezte Léna lassan, hangsúlyozva minden szót. — Kikre gondolsz pontosan?

 

Margaret összeszorította az ajkát.

 

— Hát ránk. Andrew-ra. Rám. Hiszen mi is család vagyunk.

 

— Andrew a férjem — felelte Léna nyugodtan. — Te pedig a vendégünk vagy ebben a lakásban.

 

Andrew ekkor végre megszólalt.

 

— Léna, ne beszélj így anyámmal.

 

— Akkor hogyan beszéljek? — fordult felé a nő. — Úgy, mintha nem az én lakásomban állna, és nem akarná eldönteni, hogyan éljünk?

 

Margaret felháborodottan felpattant.

 

— Hallod ezt, Andrew? Így beszél velem! Mindent a fejéhez vág, csak mert van egy lakása!

 

— Nem „csak mert van” — vágott közbe Léna. — Hanem mert ez az otthonom. Az egyetlen hely, ahol biztonságban kellene éreznem magam.

 

Andrew idegesen végigsimított az arcán.

 

— Anyám csak jót akar. Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni.

 

— Jót? — Léna keserűen elmosolyodott. — A „jót” attól kezdve emlegetitek, mióta nemet mondtam arra, hogy átírjam a lakást.

 

Margaret hidegen nézett rá.

 

— Ha nem akarod megosztani, amid van, akkor ne várd, hogy mi is családként tekintsünk rád.

 

Ez a mondat végleg eldöntött mindent.

 

Léna kiegyenesedett.

 

— Akkor tisztázzuk. Ez a lakás az enyém. Andrew itt él, mert a férjem. Te pedig azért vagy itt, mert vendégként beengedtelek. De senkinek nincs joga eldönteni, mi történik a tulajdonommal.

 

— Andrew! — csattant fel Margaret. — Te ezt hagyod?!

 

Andrew hallgatott. Hosszú másodpercekig. Majd halkan megszólalt:

 

— Léna… talán tényleg jobb lenne, ha egy időre… külön mennénk.

 

A szavak tompán csapódtak a falakhoz.

 

— Külön? — Léna elmosolyodott, de a mosoly mögött már nem volt melegség. — Tehát én menjek el?

 

— Hát… — Andrew kerülte a tekintetét. — Anyámnak nehéz. Nekünk is.

 

Léna lassan bólintott.

 

— Értem. Akkor hadd kérdezzek valamit. Miért én költözzek el abból a lakásból, ami az enyém?

 

Margaret válaszolt helyette.

 

— Mert így lenne helyes. A családért.

 

Léna ekkor a bejárati ajtó felé indult, kinyitotta, és félreállt.

 

— Akkor most figyeljetek. Összepakoltok, és elmentek. Mindketten.

 

— Mit képzelsz?! — kiáltotta Margaret.

 

— Pontosan azt, amit mondok — felelte Léna nyugodtan. — Ez nem hotel. Nem tárgyalási alap. És nem alku kérdése.

 

Andrew döbbenten nézett rá.

 

— Léna, ezt nem gondolod komolyan…

 

— De igen. És most először vagyok benne teljesen biztos.

 

Csend lett. Margaret sietve kapta fel a kabátját, közben dühösen motyogott. Andrew tétován állt, majd lassan követte.

 

Az ajtó becsukódott.

 

Léna nekidőlt, és mély levegőt vett. A lakás csendje most nem nyomasztó volt — felszabadító.

Aznap éjjel először aludt nyugodtan hónapok óta.

 

Reggel napfény szűrődött be az ablakon. Léna kávét főzött, leült az asztalhoz, és tudta: nehéz időszak jön. De a döntés megszületett.

 

És ez a döntés végre az övé volt.