A kristály csörrenése kettévágta a konyha csendjét. Mária lassan a mosogatóba engedte a kezét, érezve, ahogy a házasságuk huszadik évfordulójára kapott pohár szilánkjai a bőrébe vágnak.

— Összepakoltál? — a hangja szokatlanul egyenletes volt, mintha nem is az övé lenne.

Luca megmerevedett az ajtóban, utazótáskával a kezében.
Masszív alakja, amely egykor sziklaszilárd biztonságot jelentett Máriának, most nevetségesen hatott — mint egy medve, amely hirtelen porcelánboltba tévedt.

— Mária, miért csinálod ezt? Hiszen elmagyaráztam… — toporgott tanácstalanul, nem merve sem belépni, sem elmenni.

— Mit magyaráztál el pontosan? — fordult felé, miközben a kötényébe törölte a kezét. — Hogy unatkozol? Hogy harminc év túl sok egyetlen nővel? Vagy hogy a huszonöt éves Anna-Liz jobban kezeli a… középkorú válságodat?

A csend közöttük megnehezült, sűrűvé vált, mint a folyó felett ülő hajnali köd.

— Nem terveztem, így alakult… — tekintete kapkodva járt végig a szobán, megakadva az ismerős tárgyakon: a prágai úton vett órán, a gyerekek fényképein, a vázán, amelyet Mária mindig utált, de azért tartott, mert az anyjától kapta.

— Így alakult? — Mária hirtelen felnevetett, és ez a nevetés csontig hatolt Lucának. — Két hétig pakoltál. Ékszerboltos blokkokat találtam. Láttam, hogyan rejtegeted a telefonod. És azt mondod: „így alakult”?

Luca egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. Hányszor próbálta el ezt a beszélgetést? Tízszer? Húszszor? De most minden begyakorolt mondat eltűnt.

— Ötvenhét éves vagyok, Mária. Hová menjek most? — a hangja először rezdült meg.

— Meg fogod oldani — végre a szemébe nézett. — Te mindig erősebb voltál nálam.

— Ezt kérdeztem tőled?

— Harminc év, Mária. Ma pontosan harminc éve házasodtunk össze.

Bólintott, ő pedig nagyot nyelt.

— Mária, én…

— Menj — fordult el tőle. — Anna-Liz vár rád.

Az ajtó halkan kattanva csukódott be mögötte. Mária lassan leült a székre, és végre hagyta, hogy a könnyei kibuggyanjanak. Sós csíkokat hagytak ajkain. Mennyi ideig ült ott így — egy percig vagy egy óráig? Az idő feloldódott a lakást betöltő ürességben.

A telefon rezegni kezdett az asztalon. „Anya, jól vagy? Apa hívott…”
Clara. Okos, határozott lánya, ugyanazzal a makacs tekintettel és gödröcskékkel, mint az apja.

Mária félretette a telefont. Mit mondhatott volna?
„Apád elment egy nálad fiatalabb lánnyal?”
„Ötvenhét évesen egyedül maradtam?”
„Félek, kislányom?”

Az első hetek végtelen sorozattá váltak: álmatlanság, sírás, bénító csend. Mária árnyékként járkált a lakásban, beleütközve a harmincéves közös élet maradványaiba. A csésze repedt füllel — kidobja? Megtartja? A falhoz vágja dühében? Az ő borotvája a fürdőben, a papucsai az ágynál, a pulóvere, amelyen még mindig érződött az ismerős kölnije.

— Anya, semmit nem eszel — Clara minden hétvégén jött, telepakolta a hűtőt, aztán az étel megromlott. — Menjünk el orvoshoz?

— Minek? Hogy telepumpáljanak gyógyszerekkel? — legyintett Mária. — Túl fogom élni. Nem én vagyok az első.

De belül nem tudta, túléli-e. Az éjszakákat a párnába kapaszkodva töltötte, újra és újra ugyanazt kérdezve: mikor?
Mikor szűnt meg kívánatos lenni?
Mikor kezdett el a férje átnézni rajta?
Miért nem vette észre előbb?

— Mária, itt teljesen elsorvadsz — szólította meg a szomszéd, Nina Petrovna, a bejáratnál. — Gyere velünk szombaton a könyvtár klubjába! Érdekes előadások vannak, és rendes társaság.

— Miféle klub? Az én koromban? — hárított Mária.

— Én öt évvel idősebb vagyok! És mégis élek! A második válásom után sem volt könnyű. Aztán találkoztam ott Arnold Simonnal, el tudod képzelni?

Mária nem tudta elképzelni, hogy valaha más férfi legyen mellette.

De egy reggel a tükörbe nézett — és nem ismerte fel a nőt, aki visszanézett rá. Fakó tekintet, szürke bőr, mélyebb ráncok.

— Elég — mondta halkan. — Elég volt, Mária.

Egy órával később már a fodrászat székében ült.

— Mit csináljunk ma? — kérdezte a rózsaszín hajú fiatal fodrászlány.

— Mindent — felelte Mária váratlan határozottsággal. — Változtass meg teljesen.

Amikor Clara este hazaért a bevásárlószatyrokkal, földbe gyökerezett a lába.

— Anya?! A hajad…

Mária végigsimított a rövid, hamvas szürke tincseken.

— Tetszik?

— Nagyon! — mosolygott a lánya. — Fiatalabbnak nézel ki.

— És másnak érzem magam — vallotta be Mária. — Arra gondoltam… talán a lakást is rendbe kéne hozni. Mindig világos falakról álmodtam.

Clara átölelte. Hosszú hetek óta először érzett Mária valami meleget belül.

Kicsiben kezdett — beiratkozott egy számítógépes tanfolyamra a könyvtári klubnál. Aztán jött a lakás felújítása: világos falak, új bútorok, évtizedeknyi lom eltüntetése.

— Mária, ma ragyogsz! — jegyezte meg az oktató, Oliver Petrovics. — Történt valami jó?

— Kitakarítottam a padlást — nevetett. — Találtam régi rajzaimat. Valaha egészen ügyes voltam.

— Akkor miért nem kezded újra? Van festőstúdiónk is.

És Mária elkezdett festeni. Először bátortalanul, majd egyre nagyobb örömmel. Akvarelljei — élénkek, kissé naivak — váratlanul felkeltették egy helyi kiállítás szervezőinek a figyelmét.

— Látnod kellett volna az arcát — mondta később Clarának. — Oliver Petrovics úgy nézett a képeimre, mintha Van Goghot látna!

— Anya… ő… nem udvarol neked? — kérdezte Clara félénken.

— Micsoda? Nem! Csak tetszenek neki a festményeim.

De este, lefekvéskor, elgondolkodott: vajon olyan rossz lenne?

Egy nap, tele bevásárlószatyrokkal egyensúlyozva, miközben a táskájában a kulcsot kereste, megcsörrent a telefon.

— Igen, Clara, emlékszem holnapra! Megsütöm a híres pitéimet, ne aggódj.

— Anya… történt valami.

— Mi az? — Mária végre kinyitotta az ajtót.

— Apa hívott.

Mária megdermedt a küszöbön. Három év. Pontosan három év telt el, mióta az ajtó becsukódott mögötte. Három év, amely alatt csak néhány száraz üzenetet kapott tőle az ügyvéden keresztül.

— És mit akart? — kérdezte Mária, hangjában tökéletes nyugalommal, majdnem közönnyel…

2

Mária a szatyrokat a földre tette, észre sem vette a lassan csorgó vízcseppet. Mozdulatlanul állt, mintha minden kapaszkodót kihúztak volna alóla.

— Mit akart? — kérdezte nyugodtan.

A vonal másik végén csend lett.

— Azt mondta, el akar jönni — mondta halkan Klára. — Beszélni veled.

Mária lehunyta a szemét. A mellkasában valami hideg rezdült meg.

— Mikor?
— Holnap. Délután.

Lassan leült. A régi gyengeség visszakúszott, de ő már más volt.

— Anya… talán nem kéne…
— De. Jöjjön. Nem bújok el.

Az éjszaka nyugtalan volt. Reggel Mária sokáig válogatta a ruháját — magáért. Hogy lássa, ki lett belőle.

Két óra körül csengettek.

Luca állt az ajtóban, megöregedve. Mária nem érzett fájdalmat, se sajnálatot — csak hűvös csodálkozást.

— Bejöhetek?
— Gyere.

A nappaliban körülnézett.

— Minden megváltozott.
— Igen. Én is.

Leült lassan.

— Anna-Lizzel… szakítottunk. Sok mindent átgondoltam. Hiányoztál.
A szíve nem rebbent.

— A hiány nem ragasztja össze a törött üveget, Luca.

Sóhajtott.

— Mindent elvesztettem.
— Nem mindent. Csak engem. Én pedig… élek. Terveim vannak, emberek körülöttem, saját utam van. Nem körülötted.

Lehajtotta a fejét.

— Bocsánatot akartam kérni.
— Megtetted. És köszönöm.

— Mit?
— Ha nem mész el, soha nem találom meg önmagam.

Csend következett — tiszta, békés.

— Boldog vagy?
— Igen. És te is lehetsz. Csak nélkülem.

Luca felállt, felvette a táskát.

— Vigyázz magadra, Mária.
— Te is.

És elment.

Mária kinyitotta az ablakot, mélyet lélegzett. A nap ragyogott.

A telefon rezgett: „Hogy vagy?”
„Nagyon jól. Kész leszek a süteményekkel.”
„Klára, az élet nagylelkű. Ha hagyod.”

Letette a telefont, és béke töltötte el.
A múlt lezárult.
És ajándék volt.