— Hol van a vacsora, miért üres az asztal? — döbbent meg a férj.

— Ott van, ahol a pénzed is! — vágta rá élesen a feleség.

 

— Na, mi van ma? Mivel lepsz meg, asszony? Iszonyúan éhes vagyok! Egy egész bikát meg tudnék enni most! — Mark zajosan berontott a lakásba, miután hazaért a munkából.

Biztos volt benne, hogy a felesége, aki mindig hamarabb ért haza nála, már otthon van, és szokás szerint a konyhában főz, őt várva. Ez mindig így volt, és semmi sem utalt arra, hogy ma másképp lenne.

 

De amikor Mark belépett a konyhába, és meglátta Anna arcát, azonnal megértette, hogy ma nem lesz vacsora. És azt is, hogy a veszekedés elkerülhetetlen.

*

— Hol van a vacsora, Anna? Mi történt? Miért üres az asztal? — kérdezte, még mindig nem akarva elhinni, hogy komoly baj van.

 

Anna a konyhaasztalnál ült, sötétebb volt, mint egy viharos felhő. Ugyanabban a ruhában volt, amelyben reggel elindult dolgozni — egy okkerszínű kosztümben és világos ingben. Valami furcsa, a férje számára egyelőre érthetetlen okból nem öltözött át a kényelmes otthoni köntösébe, ahogy mindig szokott, amikor hazaért, és amely annyira jól állt neki.

 

Az amúgy is szinte üres asztalon csak egy palack száraz vörösbor állt, amelyet Anna néhány hónappal korábban vett a szupermarketben, amikor együtt vásároltak a közelgő újévre.

 

— Van pezsgőm, van likőröm is, de borom nem volt. És mi van akkor, ha egy nehéz munkanap után egyszer csak kedvem támad meginni egy pohárral? — töprengett Anna, miközben a palackot a kosárba tette.

— Vegyél akár ötöt is! Ugyan miért ellenezném? Tudod, nekem mindegy. Én a sört szeretem — válaszolta akkor a férje.

 

A palack már fel volt bontva, a bor pedig egy pohárba töltve, amelyet Anna — minden jel szerint — nem először töltött újra.

De ami Markot még jobban meglepte, az a cigarettafüst szaga volt a konyhában. És ez azután, hogy Anna öt évvel korábban végleg és visszavonhatatlanul leszokott erről a rossz szokásról.

 

Mark óvatosan ránézett a feleségére, félve attól, ami a kérdései után következhet.

Anna lassan felé fordította a fejét, és megvető pillantást vetve rá megszólalt:

 

— A vacsora ott van, ahol a pénzecskéd is, drágám!

 

— Anna, történt valami? — Mark más megközelítést választott, és megfeledkezve a vacsoráról megpróbálta megérteni ennek a szokatlan, a mindig kedves feleségétől idegen viselkedésnek az okát.

— Történt valami? — kérdezett vissza Anna, mintha meglepődne. — Nálam nem. Nálad viszont nagy valószínűséggel igen. Mert holnaptól nem laksz itt. És elkezdesz hozzászokni az új státuszodhoz — az elvált férfiéhoz.

 

*

Mark először még el is mosolyodott — röviden, idegesen, mintha nem fenyegetést hallott volna, hanem egy rossz tréfát.

 

— Mit beszélsz, Anna… — végigsimított a tarkóján. — Túl sokat ittál. Hagyjuk a drámát. Fáradt vagyok.

 

Anna lassan beleszívott a cigarettába, a hamut egy kis tányérba ütötte, és csak ezután válaszolt:

 

— Fáradt? Érdekes. Tudod, mennyire fárasztó éveken át betömni olyan lyukakat, amelyekről a férjednek sejtelme sincs?

 

Mark összevonta a szemöldökét, közelebb lépett, és az arcát figyelte, mintha azt remélte volna, újra meglátja a régi Annát — azt, aki a tűzhely körül sürgött-forgott, és megkérdezte, éhes-e.

 

— Miről beszélsz tulajdonképpen?

 

Anna letette a poharat az asztalra. Az üveg élesen csendült — mint egy pont a mondat végén.

 

— Ma a bankban voltam, Mark.

— És?

— És megtudtam, hogy az elmúlt hat hónapban eltűnt egy összeg a közös számlánkról. Akkora, amiből autót lehetne venni.

 

Mark megmerevedett. Csak egy pillanatra. De Annának ennyi is elég volt.

 

— Turikáltál a telefonomon? — kérdezte élesen.

— Nem. Csak végre kinyitottam a szemem.

 

A szoba mintha összeszűkült volna. A levegő besűrűsödött, tele borral, füsttel és igazsággal, amely elől már nem volt menekvés.

 

— Ez csak átmeneti — kezdte sietve Mark. — Mindent visszafizetek. Csak nehéz időszak volt…

— Neked igen — vágott közbe Anna. — Nekem viszont, úgy tűnik, a megszokott. Dolgozni, fizetni, hinni és hallgatni.

 

Felállt. Lassan. Határozottan. Hisztéria és könnyek nélkül — csak az a fáradtság volt benne, amely a csontokig hatol.

 

— Elegem van abból, hogy a díszlet legyek az életedben, Mark. Elegem van abból, hogy én legyek az, akinél „minden rendben van”, még akkor is, amikor minden darabokra hullik.

 

— A pénz miatt dobsz ki? — kérdezte rekedten elmosolyodva.

 

Anna odalépett a szekrényhez, elővett egy előre összekészített mappát, és az asztalra tette.

 

— A hazugság miatt. A pénz csak bizonyíték.

 

Mark kinyitotta a mappát. Dokumentumok, kivonatok, beadvány. Minden rendezett, tárgyilagos. Ahogy Anna mindig is csinálta.

 

— Mindent előre eldöntöttél… — suttogta.

 

— Igen. Ma. Amikor megértettem, hogy neked a vacsora fontosabb, mint az igazság.

 

Anna az órára pillantott.

 

— Egy éjszakád van összepakolni. Reggel lecserélem a zárakat.

 

Mark sokáig hallgatott. Aztán lassan bólintott, mintha hirtelen éveket öregedett volna.

 

— Nem gondoltam volna, hogy erre képes vagy.

 

Anna halványan elmosolyodott.

 

— Én sem gondoltam. De tudod… kiderült, hogy még többre is képes vagyok.

 

Kinyitotta az ablakot. A hideg levegő kiszorította a füstöt. Odalent zúgott a város — közömbös, élő, valóságos.

 

Anna töltött magának egy utolsó pohárral, de nem ivott. Csak állt, és a sötétséget nézte, ahol végre nem a félelemnek, hanem a csendnek volt helye.

 

És ebben a csendben, hosszú évek után először, nyugodtnak érezte magát.