— Honnan ez a hatalmas számla? Drágám, biztos vagy benne, hogy senki sem lopja az áramot nálunk? — kérdezte döbbenten.

— Esküszöm, nem én voltam! — Mark úgy ordított, hogy még a hűtőszekrény is megremegett. — Nem én, Annácska! Miért kezdesz balhét?

— Tehát a hűtő magától kinyílt, magától megette a tekercseimet, és magától lekapcsolta a villanyt az egész lakásban? — Anna köntösben állt a konyha közepén, és érezte, hogy rángani kezd a szeme. — A villanyszámla nyolcezer! Mit csináltam, gyárat indítottam?

Mark felemelte a kezét, mint egy iskolás szülői értekezleten.

— Talán elfelejtetted kikapcsolni a hajszárítót, vagy azt… hogy is hívják… a sterilizátort?

*

— A sterilizátorom a MŰTŐBEN van. És ráadásul a város másik végén — sziszegte Anna. — És oda, ha elfelejtetted volna, DOLGOZNI járok. Nem kriptót bányászni, mint a testvéred.

Mark összerezzent, mintha áramütés érte volna.

— Ez már sértő…

— Mi a sértő? Az, hogy a saját házamban nem értem, miért van olyan internetem, mint a NASA-nál, és miért nem alszik ki még a kamrában sem a villany?

Mark összezsugorodott. És hallgatott. Anna viszont nem készült abbahagyni.

Anna sosem volt paranoiás. A sebészet kiöli az ostoba fantáziákat: ha azt hiszed, valaki figyel, valószínűleg csak egy ápoló várja, hogy felszabadítsd a lámpát. De az elmúlt három hónapban olyan dolgok kezdtek történni, amelyekre nem volt magyarázat.

Először — zajok. Mintha valaki járkálna a házban, miközben ő ügyeleten van.

Aztán — tárgyak, amelyek nem ott voltak, ahol hagyta őket. A kedvenc takarója a nappali foteljén hevert, pedig egy héttel korábban a szekrénybe tette.

És aztán megérkezett a számla. Nyolc. Ezer.

Úgy bámulta a papírt, mint egy CT-felvételt egy fél koponyát elfoglaló daganatról. Valami egyértelműen élt a házában. És nem állat volt.

Azon az estén, amikor korábban ért haza, mert egy páciensnél idő előtti szülés indult meg, és a műszak hamarabb véget ért, még a cipőjét sem vette le az előszobában. Mert a hálószobából egy hang hallatszott.

— Anya, ne nyúlj a kozmetikumaihoz! Ezek zsíros bőrre valók, neked más kell!

Anna megdermedt.

Lassan, mint egy horrorfilmben, elindult a hang felé.

A hálószobában, AZ Ő ágyában, AZ Ő párnáin — Madame Dubois ült köntösben, és Anna neszesszerét vizsgálgatta.

A fürdőből Lucas lépett ki. Csak fürdőnadrágban. Törölközővel a fején.

— Anna! — ugrott meg. — Miért jöttél ilyen korán?

Anna mozdulatlanul állt.

*

— Ti miért vagytok itt ilyen korán? — mondta lassan. — Üdvözöllek az otthonomban. Vagy tegyek ki egy táblát: „Mark családja — 24/7”?

— Mi… hát… izé… — Madame Dubois úgy forgolódott, mint egy kukac a serpenyőben. — Mark mondta, hogy nagyok a számlák, és mi úgy döntöttünk…

— Úgy döntöttetek, hogy a legegyszerűbb nálam tölteni az elektromos autót, az én lepedőimen aludni, és az én kozmetikumaimban turkálni?

Lucas vállat vont.

— Jó cucc. Francia?

Anna a fejéhez kapott. Nem orvosként. Hanem nőként, akit épp belülről aláztak meg.

— Szóval amíg dolgozom, ti egyszerűen… itt éltek?

— Csak ideiglenesen! — kiáltotta Lucas. — Azt hittük, nem bánod! Hiszen család vagyunk!

Anna a konyhába ment. Hogy hallgasson. De a hallgatás nem sikerült.

Ott volt egy laptop. És hozzá volt csatlakoztatva egy átkozott bányagép.

Úgy zúgott, mintha az egész környéket ellátná árammal.

Anna belépett az energiaszolgáltató fiókjába. Az elmúlt három hónap — nyolc, kilenc, hét ezer. Előtte — kettő, legfeljebb három. Pont attól a pillanattól, hogy elkezdődtek az éjszakai ügyeletei.

— Anna, várj! — rohant be Mark. — Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket!

Anna becsukta a laptopot.

— Sebész vagyok. Nem vonok elhamarkodott következtetéseket. Diagnózist állítok fel.

Paraziták. Otthoniak. Családiak.

Aznap éjjel egy, a kórház melletti hotelben aludt. Mark körülbelül húszszor hívta. Az utolsó üzenet rövid volt:

„Megőrültél. Ez csak segítség volt a rokonoknak. Hagyd abba a hisztit.”

Anna válasza:

„A hisztit te hagyod abba. Amikor megkapod a válási idézést.”

És kikapcsolta a telefont.

Anna nem kezdett írni. Valójában azonnal semmit sem tett. Csak ült a sötét konyhában, hallgatta, ahogy a garázsban zúg valami élő, idegen, pimasz dolog, és számolta a lélegzetvételeit. Egy. Kettő. Három. Így szokta műtétek előtt — amikor a kezek már készen állnak, de az elmének hidegnek kell maradnia.

A garázsban égő lámpa egyenletesen világított. Magabiztosan. Mintha nem véletlenül kapcsolták volna fel.

Anna felvette a kabátját az otthoni pólóra, és kiment az udvarra. A hideg arcon csapta, de ez most jól jött — segített nem összeomlani. A garázs ajtaja nyitva volt. Természetesen. Ő mindig „elfelejtette”.

Bent Mark állt. Háttal neki. Egy hosszabbítóval babrált, próbált nem zajt csapni, de a technika nem tud csendben maradni. A padlón dobozok, kábelek, az ismerős laptop és még egy — idegen. A levegőben túlhevült műanyag és büntetlenségszag terjengett.

— Még a cipődet is levetted — mondta Anna nyugodtan. — Hogy ne hagyj nyomot?

Mark összerezzent. Lassan megfordult.

— Anna… te mit keresel itt? Én… csak a dolgaimat jöttem elvinni.

— A tieidet? — intett a felszerelés felé. — Például ezt? Vagy azt?

— Te nem érted — kezdte gyorsan, kapkodva. — Időre van szükségem. Amíg a bíróság, amíg minden lezárul… Nem lehetek az utcán. Senkit sem zavarok. Úgyis alig vagy itt éjszaka.

— Én itt lakom, Mark — mondta halkan. — Akkor is, amikor nem vagyok itthon.

Idegesen legyintett.

— Már megint kezded! Túlzásba viszed. Ez csak áram. A ház nagy, nem fog összedőlni.

Anna közelebb lépett. Olyan közel, hogy Mark elhallgatott.

— Tudod, mi a legfélelmetesebb a sebészetben? — kérdezte egyenletes hangon. — Nem a vér. Nem a fájdalom. Hanem az a pillanat, amikor rájössz: ha most nem állítod meg a folyamatot, később minden rosszabb lesz. Mindenkinek.

Mark elmosolyodott, de a mosoly ferde volt.

— És mit csinálsz? Rendőrt hívsz? Azt mondod, hogy a volt férjed felkapcsolt egy lámpát?

— Nem — Anna elővette a telefonját. — Már megtettem.

Mark elsápadt.

— Te… nem tehetted meg.

— De igen — Anna a képernyőre nézett. — Feljelentés jogtalan behatolásért. Engedély nélküli csatlakozásért. És még egy — zaklatásért. Tudod, hogyan hívják ezt most? Stalking.

Mark tett egy lépést felé.

— Mindent tönkreteszel. Meg tudtunk volna egyezni.

— Meg is egyeztünk — felelte Anna. — Amikor azt mondtam: menj el.

A sziréna gyorsan megjelent. Túl gyorsan egy olyan embernek, aki még mindig abban reménykedett, hogy „megússza”. Mark leült egy ládára, a padlót bámulta, és hirtelen kicsivé vált. Nem szánalmassá — csak kicsivé.

Amikor kivezették, nem ellenkezett. Csak az ajtóban még visszafordult.

— Meg fogod bánni — mondta halkan.

Anna bólintott.

— Akkor bántam volna meg, ha hagylak maradni.

Ezután minden hisztéria nélkül zajlott. Másnap lecserélték a zárakat. A garázst lezárták. A berendezéseket lefoglalták. A per gyorsabban véget ért, mint várta: a dokumentumok magukért beszéltek. Mark nem hívta többé. Madame Dubois sem. Lucas eltűnt, mintha soha nem is létezett volna — mint egy átmeneti kellemetlenség, amely csak zajt hagyott maga után.

Egy hónappal később Anna éjszakai ügyelet után hazatért, és hosszú idő óta először nem figyelt minden zajra. A lámpa ott gyulladt fel, ahol ő felkapcsolta. Az internet nem élt önálló életet. A tárgyak a helyükön maradtak.

Lezuhanyozott, lefeküdt a tiszta, csendes hálószobában, és lehunyta a szemét.

A ház együtt lélegzett vele. Lasssan. Egyenletesen.

És senki más.