— KI akarják adni AZ ÉN lakásomat? Akkor először TAKARODJANAK KI INNEN AZONNAL ÉS VÉGLEG! — ordította el magát dühösen Klára, miközben a rendőrséget hívta.

 

— El sem tudod képzelni, Zsófia, majdnem sikítottam már az előszobában! Belépek a lakásba — és a farmerem a szemétben volt. A szemétben, érted?! Nem szakadt, nem koszos. Egyszerűen csak „csúnya”. Ezt mondta az anyja.

 

Klára a konyhában ült, idegesen forgatta a kihűlt kávéscsészét, és minden erejével próbálta visszatartani a sírást. A barátnője, Zsófia — aki mögött két házasság és három „szerelemből” történt költözés állt — enyhe döbbenettel és nagyon is ismerős együttérzéssel hallgatta.

 

— Mi az, hogy együtt élsz vele? — csodálkozott Zsófia, miközben letette a kompótos poharat. — Azt hittem, külön laktok, hiszen a lakás a tiéd, nem?

— Hát… nem egészen — mosolygott keserűen Klára. — Az enyém, igen. De ő úgy gondolja, hogy ez az ő és Márk „családi területe”. „Esküvői pénzből” vett lakás. Bár köztünk szólva apám ajándékozta nekem. Márk meg — bocsánat — legfeljebb a csokron lévő szalagot tartotta.

*

A lakás és az esküvő ugyanaz a hiba volt, gondolta Klára, miközben felidézte, hogyan rohant munka után a lakberendezőhöz, vitatkozott a kivitelezőkkel, és közben jelentéseket írt a főnökének. És Márk mit csinált akkor? Függönyt választott az anyjával (jó, a „függöny” inkább képletes). Minden aprósághoz hívta Madeleine-t. Az bólogatott, fintorgott, aztán elment vele ebédelni egy kávézóba. Klára pedig hajdinát evett egy műanyag dobozból.

 

De az igazi rémálom az esküvő után kezdődött. Például:

 

— Klárikám, persze, ügyes vagy, hogy dolgozol és pénzt keresel. De ne feledd: egy nőnek otthon a helye. Hogyan akarsz gyereket szülni, ha naponta három értekezleted van?

 

Ez volt az első vészjelzés. Aztán „nem jól sütötte a fasírtot”. Aztán „túl rövidre vágatta a haját”. Aztán „a fürdőszobában az ő samponja szaga van, amitől megfájdul a fejem”. Az utolsó csepp azok a farmerek voltak, amelyeket engedély nélkül kidobtak.

 

— Várj csak — kapta fel a fejét Zsófia. — Szóval ő csak úgy bemegy a lakásodba?

— Igen. Van kulcsa — Klára nagyot nyelt. — Márk adta neki. Azt mondja: „Hiszen anya! Mi van, ha segítségre van szükséged…”

— Segítség?! Az segítség, ha valaki levest hoz és csendben hazamegy. Nem az, ha turkál a szekrényeidben és gardróbtisztogatást tart! — Zsófia felállt, ökölbe szorított kézzel. — Klára, te hol voltál akkor?

— Dolgoztam.

— És Márk?

— Otthon. Azt mondta, észre sem vette, mikor jött be.

— Persze. Biztos azt hitte, hogy egy patkányfogó szaladt át a lakáson — zacskóval, savanyú arccal és azzal ordítva, hogy „micsoda ízléstelenség!” — Zsófia visszaült. — És mi volt ezután?

 

— Utána még rosszabb lett — Klára lehajtotta a fejét. — Elkezdte megbeszélni, hogyan lenne a legjobb kiadni a lakást. Az én lakásomat, Zsófia! Hogy „passzív jövedelmet” biztosítsunk… És felajánlotta, hogy költözzünk mindannyian hozzá. Egy kétszobásba.

— Mindannyian? — Zsófia szeme akkora lett, mint egy csészealj.

— Igen. „Elférünk, én alszom a konyhában. Klára úgyis későig dolgozik, neki nem számít, hol alszik.” Ennyi.

 

— Klára… — Zsófia elakadt. — Ne haragudj, de ez nem anyós. Ez valami… pitével felszerelt portyázó.

 

Klára először nevetett fel azon a reggelen. A nevetés ideges volt, szaggatott, de mégis nevetés.

— Pitével felszerelt portyázó — ez ütött — törölte meg a szemét. — Tudod, mit mondott Márk?

— Félek megkérdezni.

— „Anyának tényleg nehéz egyedül. És nekünk van hitelünk — ha kiadjuk a lakást, gyorsabban visszafizetjük.”

— Milyen hitel?! Neked nincs hiteled!

— Az anyjának van. Teljesen váratlanul. Állítólag azért vette fel, hogy „európai felújítást” csináljon. És most kiderül, hogy mi, a fiatalok, kötelesek vagyunk segíteni. Generációs szolidaritás meg ilyenek…

 

— Biztos, hogy nem keverted össze valami harmadéves hallgatóval az „Európa jövője” fórumról?

 

Klára újra felnevetett, aztán elhallgatott. Csend lett. Sűrű, mint a félig megfőtt tejbegríz.

*

— És te mit tettél? — kérdezte Zsófia halkan, érezve, hogy most valami fontos következik.

— Egyelőre semmit. Elmentem a szüleimhez. Azt mondtam, gondolkodnom kell.

 

— Klára… — Zsófia megfogta a kezét. — Ugye érted, hogy semmi nem fog megváltozni? Ő továbbra is az anyja mögé fog bújni. Te pedig egyre kevésbé fogod felismerni önmagad.

 

Klára kinézett az ablakon. Szürke ég, vizes tetők, eső elől menekülő emberek. Minden a megszokott volt. Csak odabent szorult egyre jobban valami. Valami fontos. Valami nagyon személyes. Valami, amiért többé nem akart bocsánatot kérni.

 

— Gondolkodom még. De azt hiszem, már nem a gondolkodás ideje van. Hanem a cselekvésé — mondta halkan. És először hosszú idő után úgy érezte, lépést tesz afelé a hely felé, ahol az ő élete lesz.

 

— Igen, pontosan ő — válaszolta nyugodtan Klára. — Látod? Nálatok minden körbe-körbe jár.

 

Márk egyik lábáról a másikra állt, mintha az aszfalt forró lenne alatta.

— Én… csak azt akartam mondani, hogy akkor nem volt igazad. Túl kemény voltál. Meg lehetett volna beszélni. Anya még most is azt mondja, hogy te tetted tönkre a családot.

 

— Márk — Klára figyelmesen nézett rá, harag és melegség nélkül. — A családokat nem a piros farmeres nők teszik tönkre. Hanem azok a férfiak, akik nem tudják eldönteni, hová tartoznak.

 

Márk felsóhajtott, lesütötte a szemét.

— És te hogy vagy? Te… egyedül vagy?

— Nem — mosolyodott el halványan Klára. — Magammal vagyok. És ez elég.

 

Mondani akart még valamit, de a szavak mintha elakadtak volna benne. Ebben a pillanatban a büfés hangosan kihívott egy rendelést, Márk összerezzent, mintha a múlt szólította volna meg.

— Vigyázz magadra, Klára — mondta végül halkan. — Te… erős vagy.

— Csak abbahagytam, hogy kényelmes legyek — felelte, majd megfordult.

 

Gyalog indult haza, nem sietett. Az eső szinte teljesen elállt, a levegő kitisztult, a város pedig hirtelen másnak tűnt — nem ellenségesnek, nem nyomasztónak, hanem élőnek és jó értelemben közömbösnek. A lépcsőház a megszokott ajtónyikorgással fogadta, a lift a maga örökös töprengésével.

 

A lakásban csend volt. A dobozok már eltűntek — egy héttel korábban Klára mindet kipakolta, lassan, szinte terápiás élvezettel. A falakon új polcok jelentek meg, az ablakokon egyszerű, világos függönyök. Csillogás nélkül.

 

Feltette a vizet teának, majd leült az asztalhoz, és kinyitotta a laptopot. Az e-mailek között villogott egy üzenet a közjegyzőtől: a válás végleges megerősítése. Hivatalos. Száraz. Egyértelmű.

„Ennyi volt” — gondolta, és különösebb súly nélkül zárta be a levelet.

 

A telefon megremegett.

— Na? — Zsófia hangja élénk volt, kissé feszült. — Történt valami váratlan?

— Összefutottam Márkkal.

— Ó. És életben maradtál?

— Jobban, mint valaha — mosolygott Klára. — Tudod… kicsinek tűnt.

— És te?

— Én a helyemen vagyok.

 

Zsófia egy pillanatra elhallgatott, majd halkan megszólalt:

— Büszke vagyok rád.

— Én is — felelte Klára. — Először az életben: magamra.

 

Később, már éjszaka, a teáscsészével a kezében állt az ablaknál. Lent valaki nevetett, valahol becsapódott egy ajtó — az élet ment tovább, zajosan, tökéletlenül, valóságosan. És ebben az életben neki már nem kellett magyarázkodnia, alkalmazkodnia, eltűrnie.

 

Eszébe jutottak a piros farmerek, a letört sarok, az idegen kezek a szekrényeiben — és megértette, hogy mindez már messze van, mint egy régi fénykép, amit nem kell széttépni, de megtartani sincs értelme.

Klára leoltotta a villanyt, lefeküdt, és hosszú idő után először gyorsan elaludt.

Szorongás nélkül.

Idegen lépések várása nélkül az előszobában.

A saját lakásában.

A saját életében.