— Kidobni engem a saját lakásomból? Merész. De most mindketten repültök — visszatérés nélkül!

 

A kulcsok megcsörrentek a zárban, és Lídia benyomta a kétszobás lakás ajtaját. A kinti júliusi hőség miatt már reggel bekapcsolta a légkondicionálót, így bent hűvösnek kellett volna lennie. A várt csend helyett azonban gyereknevetés és ismeretlen hangok fogadták, amitől kellemetlen görcs rándult a gyomrába.

 

Lídia megállt az előszobában. A padlón idegen szandálok, gyerekjátékok és egy utazótáska hevertek, amely biztosan nem az övé és nem is Nikola holmija volt. A nappaliból a televízió hangja és női beszéd szűrődött ki. Egy pillanatra átfutott az agyán az abszurd gondolat — talán rossz lakásba jött?

*

— Van itt valaki? — szólt be Lídia, és a nappali felé indult.

 

A látvány szinte valószerűtlen volt. A kanapén, teljes jogú háziasszonyként elterülve ült Laura, az anyósa, háziköntösben és papucsban. Mellette egy fiatal nő két gyerekkel: az egyik a szőnyegen mászott, a másik a karjában volt. A bútorokat eltolva rendezték át, mintha a lakást előre gyerekekhez igazították volna.

 

— Ó, Lídia hazajött! — fordult felé Laura úgy, mintha vendéget fogadna a saját otthonában. — Ismerkedj meg, ő Viktória, Nikola húga. Ők pedig a gyerekei — Arthur és Lucas.

 

Lídia némán nézte a jelenetet, miközben egyre nőtt benne a feszültség. A körülbelül huszonöt éves Viktória biccentett köszönésképpen, tovább ringatva a csecsemőt. Az idősebb gyerek, egy nagyjából hároméves fiú, lelkesen szórta szét az építőkockákat a padlón.

 

— Elnézést — szólalt meg végül Lídia, igyekezve megőrizni a nyugalmát —, de mi folyik itt pontosan?

 

— Viktória ideiglenesen hozzátok költözött — jelentette ki Laura ellentmondást nem tűrő hangon. — Lakhatási gondjai vannak, a család pedig segíti a családot.

 

Lídia érezte, ahogy elönti az arcát a vér. Senki nem kérdezte meg a beleegyezését. A saját lakásában kész tények elé állították.

 

— Hol van Nikola? — kérdezte, alig leplezve az indulatát.

 

— Dolgozik, természetesen — horkant fel Laura. — Egy férfinak pénzt kell keresnie, nem otthon ténferegni.

 

Lídia a konyhába ment, abban a reményben, hogy ott legalább rendet talál. De ott is káosz fogadta. A mosogató tele volt koszos edényekkel, a tűzhelyen ételmaradékos lábasok álltak, a hűtő ajtaja nyitva maradt. Laura úgy rendelkezett, mintha a saját területén lenne.

 

— Laura — kezdte óvatosan Lídia —, beszélnem kell Nikolával. Nem szólt a vendégekről.

 

— Milyen vendégek? — háborodott fel. — Viktória a férjed testvére. A gyerekek pedig az unokáink.

 

— De tudnom kellett volna…

 

— Mit? — vágott közbe élesen Laura. — Hogy a család összetart nehéz időkben? Ez magától értetődő.

 

Lídia megpróbálta felhívni a férjét, de a telefonja nem volt elérhető. Nyilvánvaló volt, hogy Nikola kerülte a beszélgetést.

 

*

— Idegen lakásban? — ismételte meg Lídia, és egyenesen az anyósa szemébe nézett. — Biztos benne, hogy ez idegen lakás?

 

A szobában nehéz csend telepedett meg. Még a televízió is mintha elhallgatott volna egy pillanatra. Laura zavartan pislogott, majd összeszűkítette a szemét.

 

— Mit képzelsz magadról? — sziszegte. — Teljesen elvesztetted a mértéket?

 

Lídia szó nélkül kinyitotta a mappát, és nyugodt mozdulatokkal az iratokat a dohányzóasztalra tette. Felülre a tulajdoni lap került.

 

— Ez az én lakásom — mondta higgadtan. — Az én pénzemből vásárolva. A hitel az én nevemen van. Jogilag és a valóságban is.

 

Laura hirtelen előrehajolt, felkapta a papírokat, és átfutotta őket. Az arca előbb elsápadt, majd vörös foltok jelentek meg rajta.

 

— Ezek… csak formaságok — morogta. — A család nem papírok szerint él!

 

— Én igen — felelte Lídia. — És éppen ezek szerint a „papírok” szerint vannak most itt az engedélyem nélkül.

 

Nikola felpattant a kanapéról.

 

— Lídia, mit csinálsz? — pánik csengett a hangjában. — Ne csinálj jelenetet…

 

— A jelenet az elmúlt három nap volt — vágott közbe Lídia. — Nem alszom, nem eszem, nem tudok dolgozni. A saját otthonomban cselédként bánnak velem. Te pedig hallgatsz.

 

Viktória szorosabban magához ölelte a babát.

 

— Csak ideiglenesen vagyunk itt… — mondta halkan. — Tényleg nincs hová mennünk.

 

— Ez nem az én felelősségem — mondta Lídia határozottan. — Nem adtam beleegyezést, nem beszéltünk határidőkről, és nem vállaltam ezt az életet.

 

Laura hirtelen felállt.

 

— Hogy mersz ilyet tenni! — kiáltotta. — Mindezek után, amit érted tettünk!

 

— Mit is pontosan? — kérdezte Lídia nyugodtan. — Ordítottak velem? Rendelkeztek a konyhámban? Megmondták, hogyan éljek?

 

A csengő megszakította a vitát. Lídia meg sem rezzent.

 

— Taxi — mondta. — Az első autó már megérkezett.

 

— Megőrültél?! — ordította Nikola. — Kidobod az anyámat és a húgomat a gyerekekkel együtt?!

 

— Lehetőséget adok nekik, hogy oda menjenek, ahol szívesen látják őket — válaszolta Lídia. — Ahol várták őket.

 

Laura a fiára nézett.

 

— Mondj neki valamit! — parancsolta. — Férfi vagy, vagy nem?

 

Nikola mozdulatlanul állt, ökölbe szorított kézzel. A szemében félelem, düh és zavar keveredett — elszántság azonban nem volt benne.

 

— Anya… talán jobb lenne, ha egyelőre hazamennétek hozzád… — motyogta.

 

Laura úgy nézett rá, mintha most látná először.

 

— Értem — mondta lassan. — Ezt nem felejtem el.

 

Néma csendben pakoltak. Viktória sírt, miközben öltöztette a gyerekeket. Laura demonstratívan csapkodta a fiókokat. Nikola céltalanul járkált.

 

A második autó néhány perccel később érkezett meg.

 

— És te? — kérdezte Lídia a férjét. — Te velük mész.

 

— Mi van?! — elsápadt. — Komolyan beszélsz?

 

— Teljesen. Időre van szükségem. És csendre.

 

— Nem teheted csak úgy…

 

— De igen — szakította félbe Lídia. — És most meg is teszem.

 

Amikor az utolsó taxi ajtaja becsukódott, a lakást nyomasztó csend töltötte be. Lídia végigment a szobákon, lekapcsolta a villanyt, a szétszórt játékokat egy zsákba gyűjtötte, és az ajtó mellé tette.

 

Teát főzött, az ablak mellé ült, és először napok óta érezte, hogy a feszültség lassan elenged. A keze remegett, de belül különös nyugalom volt.

 

A telefon rezgett. Üzenet Nikolától:

„Beszélni fogunk. Túl messzire mentél.”

 

Lídia ránézett a kijelzőre, törölte az üzenetet, és lenémította a telefont.

 

Tudta, hogy beszélgetések, vádak és nyomás következnek majd. De a legnehezebb döntést már meghozta — önmagát választotta.

 

És azon az estén a lakás újra otthon lett.