— Klara, igaz, hogy a fiad megnősült? Láttam egy nővel és egy kisfiúval. „Csomaggal” vette el, vagy mi? — kérdezte a szomszéd.

 

— Még nem nősült meg, de én csak örülnék neki, — válaszolta meglepetten Klara.

 

Ez számára teljesen váratlan hír volt. A fia, Martin, vele élt, és egyelőre egyáltalán nem tervezett házasságot.

 

— Fiam, azt mondták, láttak egy nővel, akinek gyereke van. Találkozol valakivel? — kérdezte Klara, amikor hazaért.

 

— Jaj, ezek a nénik… mindent azonnal továbbadnak. Nem akartam elmondani. Van gyereke, ezért komoly kapcsolat nem lehet belőle. Emma özvegy, a férje két éve halt meg, egyedül neveli a fiát.

A munkán keresztül ismertük meg egymást, aztán valahogy így alakult. Ne aggódj — nem fogom hazahozni.

 

— Pedig már megörültem. Az, hogy van gyereke, nem olyan nagy dolog.

 

— Nem, én nem akarok más gyerekét nevelni. Sajátot szeretnék.

 

— Majd szül a sajátodat is. Már harmincnégy éves vagy, meddig akarsz még agglegény maradni?

 

— Még fiatal vagyok, anya. Mit akarsz, rosszat nekem?

 

— Mi rossz van abban, ha családod van? Az boldogság, fiam.

*

Martinnak volt saját lakása, de inkább az anyjával élt, a lakást pedig kiadta — új autóra gyűjtött.

 

Az anyja főzött, mosott — nagyon kényelmes volt. Ráadásul a nők, akikkel találkozott, amikor megtudták, hogy az anyjával él, nem siettek a házassággal. Pont ez felelt meg neki. Szórakoztak — aztán mindenki ment a maga útján.

 

A lakásáról senkinek sem beszélt. A találkozók vagy a nőknél voltak, vagy szállodában. Ez az életmód teljesen megfelelt neki.

 

Egy nap Klara hazafelé tartott a munkából, és meglátta a fiát azzal a nővel. Lassan sétáltak a járdán. Alacsony volt, hosszú, világosbarna hajjal, csinos arccal.

„Érdekes, ki lehet ő… Jó lenne megismerni” — gondolta Klara.

 

És az alkalom meg is adódott.

 

Klara véletlenül összeütközött vele, amikor kilépett az üzletből.

 

— Elnézést… Ön Emma, ugye? Láttam már a fiammal, Martinnal. Klara vagyok…

 

— Jó napot. Igen, én Emma vagyok. Jól ismerem Martint… Örülök a találkozásnak, Klara Marie. Mondta, hogy önnel él.

 

— Mit szólna hozzá, ha beülnénk egy kávézóba beszélgetni? — javasolta Klara.

 

— Rendben. Van itt a közelben egy kellemes hely, nagyon jó kávét készítenek.

*

Klara érezte, hogy Emma zavarban van. Ő maga is kissé kényelmetlenül érezte magát — mintha tolakodó lenne.

 

Miután leültek és rendeltek, folytatták a beszélgetést.

 

— Martin mondta, hogy van egy fia. Hány éves? Hogy hívják?

 

— A fiam öt éves, Leo a neve. A férjem két éve halt meg egy balesetben. Egy egyszobás lakásban éltünk, de a halála után a szülei eladták, és megkértek minket, hogy költözzünk el. A lakás az anyósa nevén volt. A volt anyósomon.

Nincsenek szüleim, árva vagyok. A nagymamám nevelt fel, de sajnos ő is meghalt. Egy kis, régi házat hagyott rám egy faluban — eladtam, és abból vettem fel jelzáloghitelt egy városi lakásra. Pont elég volt az önerőre.

Értékesítési menedzserként dolgozom egy üzletben. Röviden ennyi az életem története.

 

Klara figyelmesen hallgatta, és érezte, hogy kedveli ezt a nőt. Zöld szemek, dús szempillák, apró, formás orr. Nyugodtan beszélt, panaszkodás és hisztéria nélkül.

 

— Martin sajnos alig mesélt önről… Pedig én szívesen megismerném jobban, — mondta Klara finoman.

*

egyedül van. Hogy gyereke van. Hogy nehéz neki.

 

— Az ő oldalán állsz?! — emelte fel a hangját.

 

— A lelkiismeret oldalán állok — mondta Klara higgadtan. — És tudd: ha félsz a felelősségtől, az a te döntésed. De többé nem bújhatsz mögém.

 

Egy hét múlva Emma már nem vette fel Martin hívásait. Először dühös volt, aztán az ingerültséget üresség váltotta fel. A lakás szokatlanul csendessé vált, még az anyja jelenlétében is.

 

Egy este hirtelen megszólalt:

— Anya… mi van, ha tévedtem?

 

Klara hosszan és figyelmesen nézett rá.

— Mindenki téved. A kérdés az, készen állsz-e ezt belátni, és változtatni rajta.

 

Másnap Martin egyedül ment el Emmához. Virág nélkül. Kifogások nélkül.

 

— Nem arra kérlek, hogy gyere vissza — mondta a bejáratnál állva. — Csak rájöttem, hogy nem tőled féltem. Attól féltem, hogy az legyek, aki valójában vagyok.

 

Emma sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:

— A fiamnak nincs szüksége tökéletes férfira. Csak megbízhatóra.

 

— Nem tudom, hogy azonnal sikerül-e — mondta Martin őszintén. — De ha megengeded… megpróbálom.

 

Hat hónap telt el.

*

Klara a játszótéren ült, és figyelte, ahogy Martin megtanítja Leót biciklizni. A kisfiú nevetett, elesett, majd újra felállt. Emma a közelben állt, a kormányt tartva, és hosszú idő óta először igazán nyugodtnak tűnt.

 

— Tudod — mondta Emma Klarának —, régen azt hittem, a boldogság azt jelenti, hogy feltétel nélkül választanak. Most már tudom: azt jelenti, hogy az egész életeddel együtt választanak.

 

Klara elmosolyodott.

Már nem volt kétsége: néha a leghelyesebb családok nem szerelemmel, hanem őszinteséggel kezdődnek.