— Letiltottam a számlát — mondta a feleség hidegen. — Az autó az enyém. A lakás is. Most már kérj a mamától.

 

— Hol kószáltál tizenegyig, mi? — hallatszott Mark hangja a fürdőből. Úgy csúszott bele a reggelbe, mint egy csepp ketchup egy fehér ingre: nem katasztrófa, de az egész hangulatot elrontja.

*

Eliza, aki már teljesen indulásra kész volt, kulcsokkal a kezében és komoly arccal, megdermedt a konyha küszöbén. Lassan megfordult, mintha nem egy férjével folytatott párbeszéd lenne, hanem egy krimijelenet — mindjárt megszólal a nyugtalanító hegedű, és jönnek a stáblisták.

 

— Dolgoztam. Hol máshol. Határidőm van. Projekt. Erről beszéltünk, Mark. Nem egyszer. Kétszer is. Vagy akkor csak bólogattál, mint egy kínai bólogatós figura a műszerfalon?

 

— Jaj, csak ne kezdd… — lépett ki a fürdőből maga a vita tárgya, törölközővel a derekán és azzal az arckifejezéssel, hogy „nem érdekel, de azért elmondom”. — Csak kérdeztem. Miért ugrasz rögtön?

 

— Mert te úgy „kérdezel”, mint egy nyomozó egy korrupciós sorozatban. Még kávét sem tudtam tölteni, máris gyanús lettem.

 

— Ki féltékenykedik rád, Eliza? — horkant fel, és úgy tett, mintha az egész még mulattatná is. De a szeme ide-oda járt. Egy tapasztalt szem felismerte volna benne azt a mozdulatot, mint amikor egy diákot telefonozás közben kapnak rajta a dolgozatnál. — Te mindig határidőkben élsz. Én csak aggódom. Bármi lehet.

 

Megvan. A krónikus manipuláció tünetei. Mindig azzal kezdődik, hogy „aggódom”. Aztán jönnek a „kellene egy kis pénz anya gyógyszereire”, és a végén: „írjuk át az autót anyára, neki kedvezmények járnak, hiszen nyugdíjas”.

 

Eliza olyan tekintettel nézett Markra, amilyet csak azok a nők engedhetnek meg maguknak, akik etettek, melegítettek és végül csalódtak. Mark ápolt volt, jó formában, azzal az önelégült mosollyal, amely egykor szexinek tűnt. Most idegesítette. Mint egy hangosbemondó a liftben, amely elmegy a megfelelő emelet mellett.

 

— Felhívtad az anyádat? — kérdezte, miközben kávét töltött magának. — Vagy megint arra vársz, hogy én utaljak pénzt?

 

— Eli, te magad mondtad, hogy nem sajnálod. Magas a vérnyomása. — Mark komoly arccal próbált együttérzést mutatni. Rosszul sikerült: mint egy színész, aki elfelejtette a szöveget, és improvizálni kezd.

 

— Persze. Épp most adtam le egy milliós projektet, de én küldöm majd anyádat intenzívre. Nem te, aki elfelejtetted a születésnapját, és csak azután jutott eszedbe, amikor megjött az üzenet: „Fiam, még emlékszel rám?”.

 

Mark megsértődött arckifejezést vett fel, bekapcsolva a „kicsi, de büszke” üzemmódot.

 

— Ennyire sajnálod? Csak ötezer.

 

— Nem a pénzt sajnálom. Azt sajnálom, hogy egy olyan férfival élek, aki reggel kihallgatással kezd, aztán pénzt kér, majd mentegetőzik, mindezt azzal a szósszal leöntve, hogy „én csak aggódom”.

 

Elfordult, beletemetkezett a telefonjába olyan arccal, mintha mindjárt ott találná meg a módját annak, hogyan lehet jó férj akciósan. Befektetés és kötelezettségek nélkül.

 

— Minden világos veled kapcsolatban. Mint mindig. Téged nem érdekel semmi.

 

Mint mindig. Eliza még csak nem is lepődött meg. Ebbe a „mint mindig”-be belefért az elmúlt négy év közös életük. Ő — sértődős és meg volt győződve róla, hogy az egész világ alábecsüli. Ő — fáradt és már nem hitt abban, hogy meg lehet változtatni. Esti műsoruk rendszerint úgy ért véget, hogy ő fontos arccal a számítógéphez vonult, Eliza pedig a fürdőbe, egy pléddel és egy bögrével.

 

Eliza az ablaknál állt és nézte az utcát. Június hozta a formáját: meleg volt, poros, az aszfalt pedig úgy szagzott, mintha elege lenne mindenkiből. Minden ismerős volt. Minden, kivéve saját magát.

 

Fáradt volt. Igazán. Nem úgy, mint munka után. Hanem úgy, ahogy az emberek akkor fáradnak el, amikor rájönnek: nemcsak hogy nem hallják meg őket. Használják őket.

 

Este úgy döntött, sétál egyet. Cél nélkül. Útvonal nélkül. Csak ment. Szerette volna legalább fél órára abbahagyni, hogy Mark felesége legyen, projektmenedzser, felelősségteljes felnőtt. Csak valaki. Talán még egy szellem is.

 

És akkor — egy kávézó. Semmi különös. Műanyag székek, kávé és péksütemény illata. De megállt. Ott, az üveg mögött Mark ült.

 

Nem egyedül.

 

Egy nővel. Fiatal, csilingelő, azokkal az ajkakkal, amelyeket csak külön rendelésre készítenek a kozmetikusnál. Nevették. A nő meglökte Mark vállát, ő pedig úgy nézett rá, ahogyan egykor Elizára nézett.

 

És akkor meghallotta.

 

Nem mindent. Csak egy részletet. De néha egy is elég ahhoz, hogy az egész élet kirakósként összeálljon. Vagy kártyavárként omoljon össze.

 

— Amint aláírja a meghatalmazást, azonnal beadom a válókeresetet. Már szinte a zsebemben van minden.

 

Nem emlékezett rá, hogyan ért haza. Hogyan vette le a cipőjét. Hogyan ment be a fürdőbe.

 

A tükör előtt állt, és suttogta:

 

— A zsebemben, mi… Melyik zsebben tartasz engem, te szemét?..

*

— …egy kutya a te gazdag életedben?! — kiáltotta Mark, hirtelen felpattanva az ágyról. — Akkor én itt ki vagyok? Senki?!

 

Eliza lassan felült. Teljes testével felé fordult. A tekintete nyugodt volt. Túlságosan nyugodt ahhoz, hogy ne legyen nyugtalanító.

 

— Nem, Mark, — mondta egyenletesen. — Nem vagy kutya. A kutya legalább hűséges. Te egy projekt vagy. Egy sikertelen projekt. Elcsúszott határidőkkel és rejtett hibákkal.

 

Felnevetett — idegesen, szaggatottan.

 

— Aha, kezdődik… Most te vagy az okos, az erős, a független. Megjelent a pénz — nőtt a koronád?

 

— A pénznek ehhez semmi köze, — Eliza az ablakhoz lépett. — Csak elcsendesítette a zajt. És hallhatóvá vált, milyen gyakran hazudsz. Minden nap. Apróságokban. Nagy dolgokban. Mosollyal. „Törődéssel”. „Aggódom”-mal.

 

Mark közelebb lépett, lehalkította a hangját — veszélyes tónus, amikor egy férfi érzi, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.

 

— Mindent beképzeltél. Te mindig szeretted a drámát. Kávézó, beszélgetések… Tényleg azt hiszed, hogy miattuk elhagynálak?

 

Eliza megfordult.

 

— Nem. Azt hittem, hogy képes vagy eladni engem. Ez rosszabb.

 

Mark szólni akart — a megszokott, betanult, mentő mondatokat. De Eliza megelőzte.

 

— Mindent ellenőriztem, Mark. A meghatalmazást, amiről beszéltél — a tervezet már az ügyvédnél volt. Annál az ügyvédnél, akihez „munkaügyben” jártál márciusban. És az anyádnak küldött utalások… furcsa, nem? A pénz eltűnt, a gyógyszerek viszont nem jelentek meg.

 

Elsápadt. Nem hirtelen. Pont annyira, hogy egyértelmű legyen: betalált.

 

— Átkutattad a dolgaimat?!

 

— Nem, — rázta meg a fejét Eliza. — Egyszerűen abbahagytam a hitet. És amikor abbahagyod a hitet, elkezdesz látni.

 

Köztük sűrű, ragacsos csend telepedett meg. Olyan, amelyben hallani lehet, ahogy egy idegen maszk megreped.

 

— És mit akarsz? — kérdezte végül. — Botrányt? Válást? Hogy térdre essek?

 

— Azt akarom, hogy elmenj, — mondta Eliza nyugodtan. — Holnap. Jelenetek nélkül. „Beszéljük meg” nélkül. „Mindent megértettem” nélkül.

 

— Nem dobhatsz ki csak úgy, — újra megjelent a düh a hangjában. — Ez az én otthonom is!

 

— Az volt, — bólintott Eliza. — Amíg nem döntöttél úgy, hogy én valaki „zsebe” vagyok. Letiltottam a számlát. Az autó az enyém. A lakás is. A papírok az ügyvédnél vannak. Most kérj az anyádtól. Vagy attól a kávézós színésznőtől.

 

Mark hangosan, hamisan nevetett.

 

— Meg fogod bánni. Az olyan nők, mint te, később sírnak.

 

— Nem, Mark, — ezen az estén először engedett meg magának egy fáradt mosolyt. — Az olyanok sírnak, mint te. Amikor hirtelen rájönnek, hogy a forrás kiszáradt.

 

Reggel csendben pakolta össze a holmiját. Színház nélkül. Búcsúszavak nélkül. Csak a bejárati ajtó csapódott — tompán, véglegesen.

 

Eliza kávét töltött magának. Leült az asztalhoz. Hosszú idő óta először — feszültség nélkül a vállában.

 

A telefon rezgett. Üzenet az ügyvédtől:

„Minden készen van. Szabad.”

 

Kin nézett az ablakon. A város élte a maga életét. És ebben az életben végre jutott hely saját magának is.

Kihallgatások nélkül.

Manipulációk nélkül.

Mások zsebei nélkül.

 

Néha ahhoz, hogy elkezdj lélegezni, elég csak becsukni egy ajtót.