— Mark, miért jöttél ilyen korán? Hiszen csak két nap múlva kellett volna visszatérned — lépett ki rémülten az előszobába Elena.

 

Elena Szergejevna Wolf az irodája ablakánál állt, és figyelte, ahogy az apró őszi eső halkan kopog az üvegen. Az „Stroigarant” építőipari cég irodája egy modern üzleti központ negyedik emeletén volt, ahonnan a szürke, nyirkos városra nyílt kilátás. Péntek. A munkahét vége. A legtöbb alkalmazott már hazament, neki azonban még be kellett fejeznie a negyedéves jelentést.

 

Harminchét évesen Elena fiatalabbnak tűnt a koránál — karcsú volt, ápolt, vállig érő gesztenyebarna hajjal és kifejező barna szemekkel. Az utóbbi időben azonban ezekben a szemekben egyre gyakrabban jelent meg a fáradtság. Tizenöt év könyvelői tapasztalat, ebből öt az „Stroigarantnál”. A számok, dokumentumok és jelentések állandó társaivá váltak. Néha még álmában is mérlegeket zárt és számlákat ellenőrzött.

 

A telefon röviden rezgett. Üzenet a férjétől: „Elindultam fuvarra. Két hét múlva jövök. Az étel a hűtőben. Csók.”

*

Elena nehéz sóhajt engedett ki. A Markkal kötött házassága már régen jól működő rendszerré vált — veszekedések nélkül, de melegség nélkül is. Tizenkét éve voltak együtt, és minden év egyre inkább hasonlított az előzőre. Mark Wolf, tapasztalt kamionsofőr, ideje nagy részét úton töltötte. Elena hozzászokott az önálló élethez: munka, otthon, ritka találkozók a barátnőkkel és gondoskodás az édesanyjáról, aki a város másik végében élt.

 

„Így élnek ezrek”, nyugtatta magát, amikor nyugtalanság költözött belé. „Van stabilitás, tisztelet, lakás, jövedelem.”

 

Az utóbbi időben azonban ezek a szavak már nem voltak elegendők. Elena egyre gyakrabban érezte úgy, hogy az élete elmegy mellette. A fiuk, Lucas, egy másik városban tanult, és csak a szünetekben jött haza. Ő és a férje pedig mintha külön világokban éltek volna, amelyek egyre ritkábban találkoztak.

 

Kopogtak az irodája ajtaján.

 

— Elena Szergejevna, még itt van? — jelent meg az ajtóban Alekszandr Valentinovics Steiner, a cég igazgatója. — Még mindig dolgozik?

 

— Igen, Alekszandr Valentinovics, szeretném befejezni a jelentést — Elena ösztönösen eligazította a haját. — Szorítanak a határidők.

 

— Mondtam már, szólítson csak Alekszandrnak — mosolygott. Negyvenöt évesen lenyűgöző volt: feszes, magabiztos, olyan visszafogott bájjal, amely mindig célba talált. — Én is maradtam. Mi lenne, ha együtt maradnánk? Vacsorát rendeltem — sushit.

 

Ez egy kimondatlan hagyománnyá vált, hogy péntek esténként kettesben maradtak. Először munkáról beszélgettek, majd az életről, a családról, arról, ami fáj. Három évvel korábban Alekszandr elvesztette a feleségét, és egyedül nevelte kamasz fiát. Néha tanácsot kért Elenától, mint egy közeli embertől. Elena érezte, hogy valóban fontos valakinek.

 

— Rendben — válaszolta, és valami megmozdult benne. Már tudta: ez az este más lesz.

 

Hétfőn Elena a szokásosnál korábban érkezett az irodába. A város még csak ébredezett, a liftek lassan jártak, a folyosók üresek és visszhangosak voltak. Abban reménykedett, hogy ez a plusz félóra segít majd rendet tenni a gondolataiban, de a nyugtalanság nem hagyta nyugodni. A szíve még mindig reagált Alekszandr meleg érintésének emlékére, és ez dühítette a leginkább.

 

Bekapcsolta a számítógépet, megnyitotta a jelentéseket, de a számok összefolytak. Gondolatai makacsul visszatértek a péntek estére. Azokra a szavakra, amelyeket nem lehetett félreérteni. Arra, milyen könnyű volt mellette lélegezni.

 

— Jó reggelt — hallatszott egy nyugodt hang mögötte.

 

Elena összerezzent. Alekszandr állt az ajtóban, mosoly nélkül, szokásosan összeszedett, hivatalos arckifejezéssel.

 

— Jó reggelt — felelte, igyekezve egyenletes hangon beszélni.

*

— Beszélhetnénk egy percre? — kérdezte halkan.

 

Elena bólintott, érezve, ahogy belül minden összeszorul.

 

Az irodája világos volt, a függönyök felhúzva, a reggeli napfény kiemelte a bútorok szigorú vonalait. A hangulat már nem emlékeztetett a péntek esti meghittségre — és ez valamiért fájt neki.

 

— Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni — kezdte Alekszandr, tenyereit az asztalra támasztva. — Ha most azt mondod, hogy minden tévedés volt, elfogadom. Kérdések nélkül.

 

Elena lesütötte a szemét. Ezek a szavak menekülőutat kínáltak, de őszinteséget követeltek — elsősorban önmagával szemben.

 

— Nem volt tévedés — mondta végül. — De nem tudok így élni. Titokban. Kettős életben. Nem akarom.

 

Alekszandr lassan kiegyenesedett, figyelmesen nézve rá.

 

— Nem is árulást ajánlok — válaszolta. — Hanem választást. Amikor és ha készen állsz.

 

Ebben a pillanatban Elena megértette: a legnehezebb már megtörtént. Nem tudott többé úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

 

Este sokáig ült a konyhában, a sötét ablakot nézve. A telefon mellette feküdt, a kijelző néma volt. Mark valahol az úton lehetett, több száz kilométerre.

 

Ő tárcsázott először.

 

— Elena? Történt valami? — Mark hangja fáradt volt, de aggódó.

 

— Beszélnünk kell — mondta, és őt magát is meglepte, milyen nyugodtan hangzott. — Komolyan. Amikor hazajössz.

 

Csend következett.

 

— Megpróbálok hamarabb visszatérni — mondta végül. — Megijesztesz.

 

— Csak már nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne — mondta halkan. — Sem veled, sem magammal szemben.

 

Visszafogottan búcsúztak el, a megszokott udvariassági szavak nélkül.

 

Egy hét múlva Mark hazatért. A nappaliban ültek, mint két idegen, óvatosan megválogatva a szavakat. A beszélgetés nehéz volt, helyenként fájdalmas, mégis meglepően őszinte. Nem voltak vádak, nem voltak kiabálások. Kiderült, hogy ő is régóta érezte az ürességet, csak nem tudta, hogyan beszéljen róla.

 

— Szomszédokká váltunk — mondta Mark tompán. — Nem családdá.

 

Elena bólintott. A könnyei maguktól folytak, de velük együtt furcsa megkönnyebbülés is érkezett.

 

A döntés nem született meg gyorsan, de közös volt. Egy hónappal később beadták a válókeresetet.

 

A tavasz észrevétlenül érkezett meg a városba. Az irodában kinyitották az ablakokat, a levegő friss volt, és valami újat hordozott. Elena ismét az irodája ablakánál állt, de ezúttal egy másik önmagát látta a tükröződésben — fáradtat, igen, de élőt.

 

Alekszandr nem sürgette. Egyszerűen ott volt mellette: támogatta, várt, néha vele együtt hallgatott. És egy este, amikor későn léptek ki az irodából, Elena maga fogta meg a kezét.

 

— Készen állok — mondta egyszerűen.

 

Alekszandr elmosolyodott — diadal nélkül, felesleges szavak nélkül.

 

Néha ahhoz, hogy új életet kezdjünk, nem menekülni kell, hanem megállni, és őszintén ránézni arra, akik korábban voltunk. Elena megtette. És hosszú idő után először érezte: előtte nem üresség van, hanem egy út.