— „A te kölykeidet nem viszem, velünk csak a lányom gyerekei repülnek nyaralni!” — üvöltötte az anyós, mintha kettészakadt volna a levegő.

 

Clara az open szekrény mellett állt meg mereven, egy gyerekpólóval a kezében. A szíve fájdalmasan összeszorult. Kint októberi eső verte az ablakot, de a hangulatot semmi nem ronthatta el — három nap múlva az egész család Törökországba utazott. Az első közös külföldi nyaralás.

 

Leo, a kisebbik fiú, játékrepcsivel rohangált. Emma, nyolcévesen, gondosan pakolta a színezőit.

 

— Anya, lesz tévé a repülőn?

 

— Persze, kincsem.

 

Hat hónapig spóroltak. Clara klinikán dolgozott, Daniel mérnök volt.

*

Daniel este Madlennel együtt érkezett.

 

— Micsoda rendetlenség — morgott az anyja.

 

— Sofia most nem jön — mondta Clara.

 

— Add ide a gyerekek iratait.

 

— A jegyeket anya vette meg.

 

Másnap az asztalon voltak a jegyek.

Daniel — igen.

Madlen — igen.

Lucas — igen.

Mateo — igen.

 

— A mieink hol vannak?

 

— Négy jegyet vettem.

 

— Kinek?

 

— Magunknak és a lányaim gyerekeinek.

 

— Ez családi utazás lett volna!

 

— Te maradj a gyerekekkel.

 

— Akkor szerinted az én gyerekeim nem számítanak?

 

— Nem az én vérem!

 

— A te kölykeidet nem viszem!

*

— Ők is az én gyerekeim! — mondta Daniel.

 

Clara ránézett.

 

— Velük mész?

 

Daniel hallgatott.

 

— Akkor vége.

 

— Anya, mi tényleg nem megyünk? — kérdezte Emma.

 

— Ha megyünk, együtt megyünk.

 

— Nem lesz következő alkalom — mondta Clara.

 

— Mire gondolsz?

 

— Hogy nem engedem, hogy a gyerekeinket „sajátra” és „idegenre” osszák.

 

— Túlzol.

 

— Akkor magyarázd meg:

„A te kölykeidet nem viszem!”

 

*

Clara a férjét nézte, és fájdalmas tisztasággal megértette — a döntés már megszületett. Csak ő még nem merte kimondani.

 

— El fogsz menni — mondta halkan. — Mondd őszintén.

 

Daniel néhány másodpercig habozott. Ezek a másodpercek jobban vágtak, mint bármilyen szó.

 

— Én… elmegyek — suttogta. — Csak két hétre. Utána minden olyan lesz, mint régen.

 

Clara lassan bólintott. Nem sírt. Nem kiabált. Csak valami végleg eltört benne.

 

— Rendben — mondta nyugodtan. — Akkor figyelj rám nagyon jól.

 

Daniel feszülten nézett rá.

 

— Elutazol. Az anyáddal. Az ő unokáival. És amikor visszatérsz — már nem itt fogsz lakni.

 

— Mi?.. — mintha nem értette volna meg azonnal.

 

— Beadom a válókeresetet, Daniel — mondta Clara ugyanolyan nyugodtan. — És a tartásdíjat is. A gyerekek nálam maradnak. Te döntöttél. Most én döntök.

 

Az ajtóban megjelent Madlen. Valószínűleg hallotta az utolsó mondatokat.

 

— Ne csináljatok drámát — mondta hidegen. — Csak egy nyaralás. Visszajön, és kibékültök.

 

Clara felé fordult.

 

— Nem. Nem fogunk.

 

— Most jelenetet rendezel, aztán megbánod — mosolygott gúnyosan Madlen.

 

— Egyvalamit bánok — Clara előrelépett. — Hogy hagytam, hogy évekig szétromboljátok a családomat.

 

Madlen válaszra nyitotta a száját, de Daniel hirtelen közbevágott:

 

— Anya, elég.

 

A nő döbbenten nézett rá.

 

— Mit mondtál?

*

— Azt mondtam — elég — ismételte Daniel halkan, de határozottan. — Túl messzire mentél.

 

— Őt választod? — Madlen hangja remegett a dühtől. — Mindaz után, amit érted tettem?!

 

— Nem — Daniel Clarára nézett, majd a gyerekszoba ajtajára. — A gyerekeimet választom.

 

Clara megdermedt.

 

— Akkor maradsz — mondta Daniel.

 

— Már késő — felelte Clara. — A választásodat megtetted korábban. Amikor hallgattál.

 

Reggel a bőröndök a folyosón álltak. Most már kettő — Madlen egyedül utazott el. Megsértődve, haraggal telve, egyenes háttal.

 

— Az unokákat úgyis elviszem majd — vetette oda búcsúzóul.

 

— Nem — mondta Clara nyugodtan. — Többé nem viszi el őket.

 

A Törökországba tartó repülőgép Daniel nélkül szállt fel.

 

Egy hónap múlva Clara beadta a válókeresetet.

 

Daniel a közelben bérelt egy lakást, hétvégente vitte a gyerekeket, és először tanult meg igazán apának lenni. A vállán hordta Leót, Emmát biciklizni tanította, éjszakákon át virrasztott lázmérővel. Csak akkor értette meg igazán, mit veszített el.

 

Egy év múlva Clara először indult újra nyaralni — a gyerekekkel. Kiabálás nélkül. Megalázás nélkül. Félelem nélkül.

 

A tengerparton Emma egyszer csak megszólalt:

 

— Anya, már nem vagy szomorú.

*

Clara elmosolyodott.

 

— Mert most már igazi családunk van. „Saját” és „idegen” nélkül.

 

Daniel pedig az albérlete erkélyén állt, a telefonján nézte a gyerekek fényképeit, és életében először megértette, hogy néha a legnagyobb büntetés a tudatos veszteség.

 

És ezt nem lehet megvásárolni sem jegyekkel, sem pénzzel, sem megbánással.