— Nem fogok kétszáz fős esküvőt rendezni, Marco! Etetheted egyedül az összes rokonodat, én ehhez egy fillért sem adok! Vagy egyszerűen összeházasodunk, vagy nem lesz esküvő!

— Akkor maradjunk annál az olasz étteremnél, a teraszosnál? — Emma lustán végighúzta ujját a laptop képernyőjén. — Szerintem tökéletes. A szüleink, Klara és Luca, meg mi ketten. Hat ember. Meghitt, egyszerű, pont ahogy akartuk.

Hangja megnyugtató volt, puha, tele biztonsággal. A lakás — az ő közös, meleg fészkük — csendesen lélegzett ebben az atmoszférában. Friss kávé illata, az ő parfümje, a lemenő nap aranyló fénye — minden harmóniában úszott. A jövőjük ugyanolyan rendezettnek tűnt, mint Emma böngészőfülei.

— Igen, drágám, ahogy mondod, — Marco túl gyorsan bólintott, és elfordította a tekintetét. Megvakarta a tarkóját — örök jel, hogy feszült. — A terasz tényleg jó.

Emma nem gondolt semmire. Csak fáradtnak hitte.

Aztán a kulcs megfordult a zárban.
Marco összerezzent.

Emma ránézett, de ő már ment is a folyosóra. Egy perc múlva visszatért — egy mappával és egy bűnbánó mosollyal, pont olyannal, mint amikor kimosott egy selyemruhát farmerrel együtt.

Szó nélkül letette elé.

Emma kinyitotta.

A4-es lapok.
Névlisták.
Számozott oszlopok.

Letizia Modenából.
Tommaso unokatestvér a családjával.

*

Signora Marianna Ricci.
A Bianchi család.
És még sokan.

A konyha levegője megváltozott.

— Mi ez? — kérdezte hűvösen.

— A… mama írta a listát, — Marco félárnyékban állt. — Azt mondta, mindenkit meg kell hívni. Különben megsértődnek.

Hangja üres volt. Mintha nem is ő beszélt volna. Ez jobban fájt Emmának, mint bármilyen kiabálás.

Emma rátette kezét a papírokra.

— Marco, megegyeztünk. Polgári. Vacsora hat emberrel. Három hónapja ezt tervezzük. Nincs pénzünk ekkora lakodalomra. És nem is akarjuk.

Marco zavartan mocorgott.

— De, Em… mama szerint ez fontos a család hírneve miatt. Hogy így szokás. Hogy így mutatják meg, mennyire becsülnek. És így fogadnak el téged… Különben nem fognak.

Ez utóbbi ütött a legnagyobbat.

— Anyád fizeti a lakodalmat? — kérdezte Emma. — Ő szervez meg mindent? Mert én nem fogom.

Marco eltorzult arccal válaszolt:

— Nem a pénzről szól! A tiszteletről! A hagyományról!

— Ez az ő hagyományuk. Nem a miénk. — felelte Emma. — Belementél. Vagy hazudtál.

— Nem hazudtam! — kiabálta. — Csak azt hittem, bölcs leszel! A család kompromisszum!

A „kompromisszum” egyoldalú engedelmességgé vált.

*

— A kompromisszum kölcsönös. Amit te akarsz, — Emma a lapokra mutatott, — ultimátum.

— Úgy viselkedsz, mint egy önző nő! — tört ki belőle.

A szó lepattant róla.

Abban a pillanatban meglátta a valóságot.
Nem társat látott.
Hanem közvetítőt.

— Ha most engedek, Marco, soha nem lesz vége. — mondta nyugodtan. — Nem akarok így élni.

— Túlozol! — már pánikban volt. — Ha a feleségem akarsz lenni, a családunk része kell legyél!

És ott tört el minden.

Emma felállt.
Tekintete acéllá vált…

 

*

Emma felállt. És a tekintetében megjelenő keménység már nem hirtelen harag volt — hanem egy végső határ felismerése.

Marco megdermedt. Hozzászokott, hogy Emma vitázik, magyaráz, néha felemeli a hangját — de belül mindig puha maradt.
Most azonban a puhaság teljesen eltűnt.

— Mit… mit jelent ez? — kérdezte rekedt hangon, mintha már előre félt volna a választól.

Emma nem nézett félre.

— Azt jelenti, hogy ha ahhoz, hogy a feleséged legyek, úgy kell a családotok részévé válnom, ahogy te gondolod, — mondta halkan, — akkor nem leszek a feleséged.

Marco lassan pislogott, zavartan. A mondat úgy csapódott belé, mint egy hideg szél.

— Emma, várj… ezt nem teheted csak úgy… — tett egy lépést felé, de ő felállt, és a mozdulat finomsága ellenére végleges volt.

— De megtehetem, — felelte. — Megtehetem, és meg is kell tennem.

Marco ökölbe szorította a kezét, majd megdörzsölte a homlokát — düh és félelem keveredett benne.

— Érzelmi alapon döntesz! — tört ki belőle. — Azt mondtad, erős a kapcsolatunk! Hogy tudunk hallgatni egymásra!

— Igen, — bólintott Emma. — Amikor te valóban te vagy. És nem az édesanyád hangja, amely a te szádon szólal meg.

Marco úgy kapott levegőt, mintha arcul vágták volna.

— Ez… ez nem igazságos… — suttogta.

— Ami nem igazságos — mondta Emma nyugodtan — az az, hogy mindig nekem kell engednem, valahányszor az anyád nem ért egyet valamivel. Felépíthettük volna a saját családunkat. De te azt akarod, hogy belépjek a tiétekbe. A ti szabályaitok szerint. Nélkülem mint önálló ember — csak mint kiegészítés hozzád.

Marco lehajtotta a fejét — először tűnt úgy, mintha értene valamit, de már késő volt.

— Emma… — a hangja reszketett. — Beszélek vele. Elmagyarázom. Mindent helyrehozunk…

Emma lassan megrázta a fejét.

— Nem, Marco. Nincs mit helyrehozni. Te már mindent elmondtál.

Bement a hálószobába, elővett egy kis táskát, és elkezdte bepakolni. Mozdulatai olyan csendesek voltak, hogy a lakás szinte kongott tőlük.

Marco a folyosón állt, szorongatva a listát, mintha a nevek visszaforgathatnák az időt.

— Hová… hová mész? — kérdezte gyermeki hangon.

— Haza, — mondta Emma. — Oda, ahol a döntések az enyémek.

*

Felvette a kabátját, vállára vette a táskát, és végigsimított az ajtókereten — búcsúként.

— Emma, kérlek… — hangja alig volt több egy árnyéknál. — Ne menj el így…

Emma halkan csukta be az ajtót.
Halkabban, mint ahogy valaha megérkezett az igazság bárki életébe.

De ez a halk hang erősebb volt minden veszekedésnél.

A hűvös esti levegő körülölelte, és ebben a hidegségben különös keveréke volt a fájdalomnak és a szabadságnak.

*

Nem érzett diadalt.
Nem érzett haragot.

Csak tisztán látott.

Megmentette a jövőjét egy lassú, mindennapi feladás elől.

Emma az égre emelte az arcát, és halvány mosoly jelent meg rajta.

Aztán előrelépett.
Egy élet felé, ahol a döntések az övéi.