— Megkaptad a szabadságpénzhez járó bónuszt — oszd meg. Mi erre a pénzre számítottunk — mondta a lányod és a vejed.

 

— Anya, szia, mindjárt átugrunk hozzád Adriannal — hívta fel Máriát a lánya, Klára.

 

— Igen, persze, kislányom. Gyertek csak, nagyon örülök! Régen láttuk egymást. Ma kivételesen hamarabb jöttem haza a munkából. A főnök felköszöntött az ünnepek előtt, és elengedett. Ritka alkalom! Máskor mindig késő estig bent ülünk. Gyorsan kitalálok valamit az asztalra.

*

— Nem kell, anya, ne sürögj. Most ettünk. Beugrottunk egy kávézóba. Várj minket, hamar ott leszünk.

 

Mária megörült. A szívében rögtön melegség és otthonosság áradt szét. Mint régen.

 

A férje halála után egyedül élt. A lánya és a veje ritkán látogatták. Az unokákat sem hozták gyakran. Mária szinte mindig dolgozott, így az alakult ki, hogy a másik nagymama volt többet a gyerekekkel. Adrian édesanyja már nyugdíjas volt — neki könnyebb volt foglalkozni az unokákkal.

 

Mária nem neheztelt rájuk. Tudta, hogy a munka nagyon fontos számára. Szerette a munkáját, és megmentette a magánytól. Ráadásul jól fizették, megbecsülték — mi kell még ebben a korban?

 

Mária kinyitotta a hűtőt.

 

„Mégiscsak összedobok valamit. Kicsit kellemetlen lenne, ha a gyerekek jönnének, és nem tudnám megkínálni őket semmivel — gondolta. — Ilyen a magány… gyorsan hozzászokik az ember ahhoz, hogy senkinek sem tartozik semmivel. A hűtő is ezért üres.”

 

Elővette a túrót, a tojásokat és egy csomag vajat a fagyasztóból. Úgy döntött, gyorsan süt egy királyi túrós süteményt.

 

Mennyire szeretett régen mindenféle finomságot sütni! Klára is imádta az anyja süteményeit. A férje pedig gyermeki örömmel fogadta mindig a kalácsokat és a túrósokat.

 

A kezei rutinosan végezték az ismerős mozdulatokat, a gondolatai viszont messze jártak. Mária felidézte, milyen vidám volt egykor ez a ház. Hogyan várták az újévet, sürögtek-forogtak, megterítették az asztalt, feldíszítették a fát, amely alá ajándékokat rejtettek a kis Klárának és egymásnak — Mária a férjének, a férje pedig neki…

 

A férje már nem volt, Klára régen felnőtt, Mária pedig egyedül maradt. Ez az ünnep pedig régen elvesztette számára a régi színeit és érzéseit.

 

Megszólalt a csengő. Mária mosolyogva, menet közben levéve a kötényt, sietett az ajtóhoz.

 

„De jó — a sütemény majdnem kész, és a gyerekek is megérkeztek” — gondolta.

 

— Anya, szia, hogy vagy? — Klára futó csókot lehelt az arcára.

 

— Jó napot, Mária Viktorovna! — lépett be a veje a lánya mögött.

 

— Mennyire örülök, hogy látlak benneteket! Nem kényeztettek el a látogatásaitokkal — mondta Mária enyhe szemrehányással, miközben sorban megölelte őket.

 

— Ugyan, anya, mikor? Miről beszélsz? Munka, a gyerekek folyton betegek — hol Lucas, hol Matteo — legyintett Klára ingerülten, mintha egy bosszantó legyet hessegetne el.

 

— És miért nem hoztátok ma az unokákat? Vettem nekik újévi ajándékokat — odaadhattam volna rögtön.

 

— Az anyósnál vannak, anya. Minek hurcolni őket? Amíg felöltözteted, amíg levetkőzteted — csuromvizes leszel. Maradjanak ott.

 

— Értem… — mondta halkan Mária. — Csak nagyon hiányoznak. Mikor láttam őket utoljára? Talán ősszel…

 

Mária felsóhajtott, és beinvitálta őket a konyhába.

 

— Gyertek, főzök teát. Sütöttem egy túrós süteményt, még meleg — mondta óvatos reménnyel, mintha félne elriasztani ezt a ritka közelséget.

 

Klára egy pillantást vetett az órájára, Adrian leült az asztalhoz, hátradőlve, és üzletszerű tekintettel nézett körül.

 

— Anya, csak rövid időre jöttünk — figyelmeztette azonnal a lánya. — Még be kell ugranunk a boltba.

 

Mária bólintott. Kitöltötte a teát, az asztalra tette a süteményt, egyenletes szeletekre vágva. Egy ideig csend volt. Adrian gyorsan evett, különösebb érdeklődés nélkül, Klára a telefonját görgette.

 

— Anya — szólalt meg végül a lánya, fel sem nézve —, ugye megkaptad a szabadságpénzhez járó bónuszt?

 

Mária összerezzent, de igyekezett megőrizni a nyugalmát.

 

— Megkaptam… igen. Miért kérded?

 

Klára összenézett a férjével.

— Erre számítottunk. Most nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Hitel, gyerekek, árak… érted.

 

— Értem — mondta halkan Mária. — És… mennyit?

 

— Nos — tette le a csészét Adrian —, ha őszinték vagyunk, az egészet. Pont ennyi hiányzik.

 

Súlyos csend telepedett a konyhára. Mária rájuk nézett, és hirtelen világosan megértette, hogy ebben a pillanatban nem a tea miatt szeretik, nem a süteményért, nem a gondoskodásáért. Hanem egy számért a bérpapíron.

 

— Ezekből a pénzekből szanatóriumba akartam menni — mondta bizonytalanul. — Az orvos már régóta javasolja… a hátam, a vérnyomásom.

 

Klára ingerülten felsóhajtott.

— Anya, ugyan már — szanatórium. Érted, hogy a gyerekeknek nagyobb szükségük van rá. Mi család vagyunk.

 

A „család” szó fájt a legjobban.

 

Mária lassan felállt az asztaltól, és az ablakhoz ment. Odakint nedves hó hullott, a város az ünnepre készült. És hirtelen valami átkattant benne — csendesen, hisztéria és könnyek nélkül.

 

— Tudod, Klára — mondta anélkül, hogy megfordult volna —, egész életemben támaszotok voltam. Segítettem, kisegítettem, adtam, amikor tudtam, és akkor is, amikor nem. De most először gondoltam magamra. És rájöttem, hogy ehhez nekem is jogom van.

 

Klára felnézett.

— Akkor visszautasítasz minket?

 

Mária megfordult. A hangja nyugodt volt, de határozott.

— Nem utasítalak vissza. Csak nem adok oda mindent. Egy részt — igen, segítek. De az egész bónuszt — nem. Nekem is szükségem van biztonságra. Legalább az időskoromra.

 

Adrian összeráncolta a homlokát.

— Mi másra számítottunk.

 

— Tudom — bólintott Mária. — De a számítások különbözőek lehetnek. És nem mindennek kell az én rovásomra mennie.

 

Klára hirtelen felállt.

— Rendben. Minden világos, anya.

 

Felvette a kabátját, Adrian szó nélkül követte. Az ajtónál Klára még visszafordult, mintha mondani akarna valamit, de hallgatott.

 

Amikor az ajtó becsukódott, Mária lassan visszaült a székre. A mellkasában üresség és nyugtalanság volt. De mélyen legbelül valami más is megjelent — új, szokatlan érzés.

 

Nyugalom.

*

Leszedte az asztalt, letakarta a süteményt egy konyharuhával, és hirtelen elmosolyodott. Hosszú idő óta először nem érezte magát bűnösnek.

 

Egy hét múlva Mária megvette a szanatóriumi beutalót. Újévkor pedig először ünnepelt nem szorongással, hanem csendes bizonyossággal: az élete még nem ért véget — csak most kezdett végre felé fordulni.