Az októberi este már teljesen beborította a várost, amikor Klára leült az íróasztalhoz. A laptopja halkan zümmögött, a képernyőn pedig szinte kész volt az új logóterv egy építőipari cég számára. Már csak néhány apró módosítás maradt hátra, mielőtt elküldte volna az ügyfélnek. Ez a projekt húszezer forintot hozott — amire most nagy szükségük volt.

 

Klára három éve dolgozott otthonról. Kezdetben az irodai munka mellett vállalt megbízásokat, de a rendelések annyira megszaporodtak, hogy teljesen át kellett állnia a freelancere életre. A laptop lett a legfontosabb munkaeszköze — és a család egyetlen biztos bevételi forrása.

 

— Már megint ennél a gépnél ülsz — hallatszott Leonard elégedetlen hangja.

 

Megjelent az ajtóban egy csésze teával. Fél éve nem dolgozott. Eleinte azt mondta, keres megfelelő állást, aztán szerinte minden fizetés alacsony, végül már nem keresett semmit — csak panaszkodott.

 

— Befejezem a projektet, — felelte Klára. — Holnap a határidő.

 

— Nálad mindig sürgős minden. És a ház körül ki fog dolgozni?

 

— Leonard, dolgozom. Pénzt hozok haza. Nem elég?

 

A férfi morogva elvonult. Klára sóhajtott és folytatta a munkát.

 

Másnap reggel, amikor elküldte a kész anyagot, Leonard telefonja csörgött. Klára akaratlanul is hallotta — Leonard anyja, Lívia volt az.

 

— Mit csinál az a feleséged? — kérdezte élesen.

— A gép előtt ül, mint mindig — felelte Leonard. — Azt mondja, dolgozik.

*

— Dolgozik? Miféle munka az, hogy ki sem lép a házból?

 

— Valami dizájnt csinál. Rajzolgat.

 

— Rajzolgat… — ismételte megvetően Lívia. — Inkább jöjjön át, segítsen nálam. Csempét kell cserélni a fürdőben. Mi mást csinál? Úgysem dolgozik igaziból.

 

Klára ökölbe szorította a kezét.

 

— Mondd meg neki, hogy jöjjön, — folytatta Lívia. — Egyedül nehéz.

 

— Jó, anya.

 

Miután Leonard letette, bement Klárához.

 

— Anyám azt szeretné, ha segítenél nála a felújításban.

 

— Két hétre való munkám van. A felújítás a te feladatod.

 

— De te otthon vagy…

 

— Otthon dolgozom. Nem ugyanaz.

 

— Ugyan már. Ez nem munka. Egész nap játszol a gépen.

 

A vér az arcába tódult.

 

— Leonard, én keresem a pénzt. Fél éve az én fizetésemből élünk. Ezt jó lenne belátnod.

*

— Fizetés… — nevetett gúnyosan. — Aprópénz azokért a firkákért.

 

Klára lassan megfordult.

 

— Az aprópénz tart téged életben. Ha nem tetszik, menj dolgozni.

 

— Most te akarsz parancsolni?!

 

A következő napok feszült csendben teltek. Lívia naponta telefonált, Leonard ingerült volt.

 

Klára dolgozott.

 

Szombat este egy nagy megrendelő prezentációján dolgozott, amikor meghallotta Leonard hangját:

 

— Már megint játszol?

 

Klara lassan felállt a székről. A fülében zúgott, mintha az egész világ hirtelen a jég alá süllyedt volna. Odakintről kiáltás hallatszott — valószínűleg látták a darabokra tört laptopot. De a szobában olyan sűrű csend ült, hogy a levegő is ragacsosnak tűnt, mint a szurok.

 

— Mit… mit tettél? — Klara hangja elcsuklott, rekedt suttogássá változott.

 

Leonard, mintha felocsúdott volna dühéből. Aztán az ablakra nézett, majd rá. Mosoly már nem volt — csak rémült zavartság.

 

— Ne dramatizálj, — mondta halkan. — Veszünk másikat.

 

— Miből? — Klara közelebb lépett. — Kinek a pénzéből? Az enyémből? Az én pénzemből, Leonard?!

— Az a… az én munkaeszközöm volt. Az egyetlen!

*

Hallgatott.

 

— Ezért csinált ekkora jelenetet az anyád? A csempékért? — Klara keserűen felnevetett, a hangja inkább sírásra hasonlított. — Tönkretetted a bevételem forrását. A munkámat. Az életünket.

 

— Nem… — Leonard intett, de a hangja remegett. — Elég. Te provokáltál.

 

Klara megdermedt.

 

— Ezt mondtad most? — kérdezte halkan, szinte gyengéden. — Én provokáltalak?

 

A férfi elfordította a tekintetét.

 

És ekkor Klara belsejében nem tört össze semmi — épp ellenkezőleg: kiegyenesedett.

Hónapok óta görnyedt a férfi vádjai alatt, most pedig úgy érezte, a gerince lassan, fájdalmasan, de határozottan kiegyenesedik.

 

— Leonard — mondta higgadtan. — Ennek vége.

 

A férfi hátrafordult.

 

— Mi? Miről beszélsz?

 

— Amit fél éve kellett volna kimondanom.

— Te nem dolgozol.

— Az én pénzemből élsz.

— Hagyod, hogy az anyád megalázzon.

— És most tönkretetted az egyetlen eszközt, ami eltartott minket.

*

— Én… — hebegte. — Ideges voltam!

 

— És ez a mentséged?

Klara megrázta a fejét.

 

— A düh érthető. A bizonytalanság is. De az, hogy lerombolod, ami fenntart minket — az döntés.

 

Leonard közelebb lépett.

 

— Klara, kérlek… hibáztam, de… megoldhatjuk…

 

Ő hátrébb lépett.

 

— Nem. Én tudok javítani. Tudok építeni. De nem tudok együtt élni valakivel, aki rombol — és természetesnek veszi.

 

A férfi összeroskadt a széken.

 

Klara ekkor már összeszedte a dokumentumait, néhány ruhát, és a régi tabletet — az egyetlen eszközt, amivel újra tud kezdeni.

 

— Hova mész? — suttogta Leonard.

 

— Ahová akarok. Most már megtehetem.

 

Az ajtónál visszafordult.

 

— Holnap jövök a többi cuccért. Gondoskodj róla, hogy az anyád ne legyen itt.

 

— Klara… kérlek… ne hagyj el…

 

— Te már elhagytál.

— Amikor őt választottad.

— Nem minket.

*

Becsukta az ajtót.

 

Kint hideg, de tiszta szél fújt.

A telefon rezgett:

 

„Sürgős projekt. El tudod vállalni? Előleget fizetek.”

 

Klara elmosolyodott.

 

„Igen. Ma kezdem.”

 

És elindult előre — anélkül, hogy visszanézett volna.