Laura éppen egy összetört tányért szedett fel a padlóról, amikor megszólalt a csengő. Este kilenc volt, senkit sem várt. A cserepek tompán csörrentek a szemetesben — pont, mint két éve, amikor Adrián tányérokat hajigált és ordított:
„Szépségszalon? Magadat sem tudod rendbe tenni!”

A kémlelőnyíláson át meglátta őt — széles vállak, drága öltöny, az a jól ismert, önelégült mosoly.

„Na, nehéz nélkülem?”

Bejött anélkül, hogy meghívást várt volna. Végignézett az előszobán: ugyanazok a kopott tapéták, ugyanaz a nyikorgó parketta.

„Gyere be” — mondta Laura halkan.

Adrián levette a kabátját és a régi fogasra akasztotta. A nappaliban leült a régi fotelébe, hátradőlt, kigombolta a zakót.

„Még mindig itt élsz? A szegénység múzeumában?”

Laura leült vele szemben, kezét összeszorítva a térdén — ugyanaz a tartás, amelyben végighallgatta, amikor ő elmagyarázta neki, mennyire sikertelen.

„Kérsz kávét?”

„Adj. Csak ne instantot, megszoktam már a… rendes életet.”

Laura két egyszerű fehér csészében hozta a kávét. Adrián ivott egy kortyot, és fintorgott.

„Ugyanaz az olcsó zacskós lötty? Azt hittem, legalább megtanultál normálisan élni.”

Elővette a telefonját, végigpörgette.

„Nézd — itt vagyunk Vickyvel. Két napja. Tetőétterem. Tudod, mennyi volt a számla? Nem, honnan is tudhatnád.”

*

Laura nem nézett a telefon kijelzőjére. Még csak nem is mozdult. Adrián várta — a régi reakciót: irigységet, fájdalmat, megaláztatást. De az arca szokatlanul nyugodt maradt.

— Szép — mondta halkan. — Jól áll neked a magasság.

Ő elégedetten elvigyorodott, nem értve az iróniát.

— Hát persze. Most már más szinten élek. Nem úgy, mint… — a nappali felé intett. — Tudod te.

Ő tudta. Sokkal jobban, mint ő gondolta.

— Mit akarsz valójában, Adrián? — kérdezte Laura. — Nem hiszem, hogy csak kávézni jöttél.

A férfi mocorgott a fotelben, igazgatta a mandzsettáját — a jellegzetes zavart mozdulatát.

— Nos… — tett úgy, mintha szavakat keresne. — Tegnap erre jártam. Gondoltam, benézek. Megnézem, hogy… megvagy-e.

Úgy mondta, mintha menhelyet látogatna.

— És? — nézett rá Laura. — Szerinted megvagyok?

Adrián fölényesen elmosolyodott:

— Élsz. Nem haltál éhen. Ez már valami.

Laura csendben maradt. Adrián folytatta:

— Csak hát… — még jobban hátradőlt. — Látod, Vicky fiatal, szép, ragyogó, de. — felemelte az ujját. — A tapasztalat számít. A stabilitás is. Csodál engem, de…

Megakadt.

— Most nehéz időszakon megy át. Eljött a szüleitől. És… — köhintett. — Arra gondoltam, hogy te… segíthetnél. Ideiglenesen. A lakással.

Laura először nem is értette.

*

— Én? Segíteni?

— Nem! — legyintett. — Nekem. Nekünk. Hogy egy ideig itt lakjunk. Van egy szabad szoba, nem? Úgyis egyedül vagy. Miért álljon üresen?

Úgy beszélt, mintha szívességet tenne neki.

Laura sokáig nézte őt. Aztán elmosolyodott — olyan lassan, olyan nyugodtan, hogy Adrián hátán végigfutott a hideg.

— Vicky-t IDE akarod hozni? — kérdezte vissza.

— Persze. Egy-két hétre. Talán egy hónapra. Amíg talál valamit. Nem hagyhatok cserben valakit. Én már más ember vagyok.

Ebben a pillanatban Laura tisztán megértette:
Ő tényleg azt hiszi, hogy szívességet tesz.
Azt hiszi, Laura hálás kell legyen pusztán azért, hogy megjelent.

Laura lassan felállt. Odament az ablakhoz, behúzta a függönyt. Visszasétált.

— Adrián — mondta nyugodtan. — Hallottad valaha, hogyan csukódik be egy ajtó… örökre?

Pislogott.

— Mi?

Laura mosolya szélesebb lett.

— Most meg fogod hallani.

Az előszobába ment, kitárta az ajtót. A hideg levegő betört.

— Menj ki.

A férfi ledermedt.

— Micsoda?! Most szórakozol velem?!

— Menj ki — ismételte, még halkabban, még határozottabban.

Adrián felugrott.

*

— Nem érted! Esélyt adok, hogy visszatérj az életembe! Hálásnak kellene lenned, hogy eljöttem!

— Nem, Adrián — Laura úgy nézett rá, mintha át is látna rajta. — Egy dologért vagyok hálás: hogy akkor elmentél. Idejében. És hagytad, hogy olyan életet építsek, ahol nincsenek falhoz vágott tányérok, ordítás és megalázás.

Az arca elsápadt.

— De… egyedül vagy! Semmit nem értél el!

— Semmit? — Laura mosolygott. — Vettem ezt a lakást. Múlt héten. Teljes egészében. A saját pénzemből.

Adrián megsemmisült. Mintha kővé vált volna.

— L… Laura… de te…

— Igen. Én.
Nyugodtan élek. Dolgozom. Stabil munkám van. Barátaim vannak. És ami a legfontosabb — nincs többé férfi az életemben, aki a szegénység múzeumának nevez.

A férfi szája tátva maradt. Becsukta. Kinyitotta.

— De… Vicky…

*

— Fogd meg a kezét, és menjetek oda, ahol helyetek van. Csak ne ide.

Laura levette a kabátját a fogasról, a kezébe adta.

— Viszlát.

Adrián próbált valamit mondani — magyarázkodni, kiabálni, sértegetni — de csak levegőt fújt ki hangtalanul. Felkapta a kabátot és kiment. Laura csendesen becsukta az ajtót. A hang azonban élesebb volt, mint bármilyen kiáltás.

Néhány másodpercig csak állt ott.
Aztán rájött, hogy mosolyog.

Nem azért, mert győzött.
Hanem mert végre a saját életét élte.