Egy újabb szerződés az orvosi berendezések szállításáról elmosódott Stefánia szeme előtt. A számok és pontok már rég egyetlen masszává folytak össze. Megdörzsölte a halántékát, majd hátradőlt a székben.

 

A férje telefonhívása jókor érkezett.

 

— Szia, Stef. Ma későn jövök. Elhúzódik a megbeszélés.

— Megint? — sóhajtott, lapozva a papírokat. — Már harmadszor ezen a héten.

— Mit tegyek, munka. Ne készíts vacsorát, eszem valamit útközben.

— Rendben. Találkozunk otthon.

— Persze, szia.

 

Le akarta tenni, amikor hirtelen ismerős női nevetés hallatszott a háttérben. A keze megállt. Ez a nevetés… hol hallotta?

 

— Megígérted, Márk! — a hang most tisztán szólt.

 

Stefánia szíve kihagyott egy ütemet.

Amélia.

A volt barátnője, akivel két éve már nem beszélt egy kellemetlen pénzügyi incidens után.

*

Mit keresett a férjével?

 

— Tarts még ki egy kicsit, — mondta Márk. — Óvatosnak kell lennünk.

— Elegem van a bujkálásból! Mikor döntesz végre?

— Hamarosan. Csak ne tudja meg Stefánia.

 

A telefon majdnem kiesett a kezéből.

Mit ne tudjak meg?

 

— Két éve húzzuk ezt, — mondta Amélia. — És még mindig nem jött rá?

— Még nem. Van egy tervem. Csak bízz bennem.

 

Terv?

 

— A feleséged annyira naiv, — nevetett Amélia. — Mi pedig mindent elintéztünk az orra előtt.

— Halkabban! — szólt rá Márk. — Okosabb, mint hinnéd.

— Nem bírok tovább várni! Intézd a papírokat, és fejezzük be!

 

Papírok.

Stefániát hideg rémület járta át.

 

— Jövő héten beszélek az ügyvéddel. Csak vigyázz. Ha túl korán rájön, minden dugába dől.

 

Ajtócsapódás, mozgás.

 

— Gyerünk, szállj be. Sietek.

*

A vonal megszakadt.

 

Stefánia mozdulatlanul ült, a fekete képernyőre meredve. A gondolatok összevissza kavarogtak.

 

Márk és Amélia.

Két év.

Egy terv.

Papírok.

 

Ez semmi jót nem jelenthetett.

 

Stefánia lassan leült a kanapé szélére, miközben szorította a lakásértékelés papírját. A lap úgy reszketett a kezében, mintha bármelyik pillanatban szétszakadhatna.

 

„Tényleg meg akarja tenni…”

 

Az árulás nem ütés. Ez egy jeges kés, amely lassan hatol be, olyan lassan, hogy a fájdalom csak akkor érkezik, amikor már késő.

 

Felállt, az ablakhoz lépett. Kint a város élte a maga életét: dudáló autók, egy kutya, amely a galambokra ugatott, egy férfi, aki tejjel sétált. A világ nem omlott össze. Bár benne minden darabokra hullott.

 

Stefánia mély levegőt vett.

Nem. Nem hagyom, hogy tönkretegyék az életem.

 

Megnyitotta Marc böngészési előzményeit.

 

Szálloda. Utazási iroda. Jogtanácsadás.

És valami még rosszabb — egy magánjegyző oldala, ahol meghatalmazást lehet intézni a másik tulajdonos nélkül.

 

Hideg futott végig a hátán.

 

Mindet a tudtom nélkül akarta intézni.

 

Felhívta a jegyzőt.

*

— Jó napot kívánok. Szeretném megkérdezni, érkezett-e meghatalmazási kérelem a férjemtől… Marctól… egy ingatlan ügyében?

 

— Igen, tegnap volt egy előzetes kérelem. A héten várjuk.

 

Elakadt a lélegzete.

 

Tehát igaz.

 

— Köszönöm, suttogta.

 

Most már semmi kétsége nem maradt: Marc el akarja adni a lakást. A pénz pedig… nyilván Ameliának megy.

 

Két év. Két év!

Ennyi ideje tervezték.

 

Stefánia lehunyta a szemét és megérezte a dühöt. Tiszta, erős, égető. Nem sírt — a könnyek luxusnak számítottak.

 

Ő az a nő volt, akit alábecsültek.

 

És ez volt a legnagyobb hibájuk.

 

Három órára pontosan tudta, mit kell tennie.

 

Összeszedte a lakás papírjait, a házassági anyakönyvet, az összes blokkot.

Felhívta a cég ügyvédjét.

*

— Sürgős családjogi és tulajdonjogi tanácsadásra van szükségem. Most.

 

Egy órával később az ügyvéd így szólt:

 

— Első lépés: azonnal kérjen elidegenítési tilalmat az ingatlanra. A férje nem tud majd semmit eladni.

 

— Tényleg?

 

— Igen. És még ma meg kell tenni.

 

Amikor meghallgatta a hangfelvételt, az ügyvéd felnézett.

 

— Ez kiváló bizonyíték.

 

Estére minden le volt adva.

 

Marc későn érkezett haza, feltűnően jókedvűen.

 

— Stef, még ébren vagy?

— Vártalak.

 

Meglátta az iratokat.

*

— Mi ez?

 

Ő megnyomta a „lejátszás” gombot.

 

Marc és Amelia hangja betöltötte a szobát.

 

„A feleséged olyan naiv…”

„Intézd a papírokat…”

 

Marc elsápadt.

 

— Ez nem az, aminek hangzik…

— De pontosan az: árulás.

 

Stefánia elővette a hivatalos beadványt.

 

— Elidegenítési tilalmat kértem. Nem fogod eladni a lakást.

 

— Kérlek, Stef…

 

Ő felemelte a bőröndöt.

 

— Nem gondolkodom a váláson.

Szusszant.

— Már beadtam.

 

Marc döbbenten állt.

*

Ő az ajtóban megállt.

 

— Te romboltad le ezt a házasságot. Én csak aláírtam a papírt.

 

És kilépett.

 

Kint a levegő szabadságillattal telt meg.