— Nem rendezkedtél be egy kicsit túl kényelmesen, kedvesem?! A fizetésedet az anyádra és a húgodra költöd, miközben az én pénzemen élsz, az én lakásomban…

 

Olivia a konyhaasztalnál ült, a laptop képernyőjét meredten bámulta, és érezte, ahogy benne lassan, de megállíthatatlanul emelkedik a düh. A szeme előtt számok villogtak — bankszámlakivonatok, blokkok, átutalások. Már a második órája rögzítette módszeresen az adatokat a táblázatba, és a kép egyre nyomasztóbb lett.

 

Március — huszonötezer Sophie-nak. Április — harmincezer Mark anyjának vizsgálatokra és gyógyszerekre. Május — tizenötezer Sophie-nak új telefonra, még húszezer — ismét az anyának. Június…

 

Az ujjai megdermedtek a billentyűzet felett. Június — negyvenezer. Negyvenezer forint a férje húgának valamilyen tanfolyamra. Olivia lehunyta a szemét, próbált megnyugodni. Belégzés — kilégzés. Nem segített.

 

Odakint szitált az októberi eső, a szürke csíkok lemosták az esti város fényeit az üvegen. A lakás — az ő lakása, amelyet még a házasság előtt, saját pénzből vett — most nem meghitt fészeknek tűnt, hanem csapdának, amelybe saját magát zárta.

 

Mark egy óra múlva ért volna haza a munkából. Olivia ránézett a táblázat alján lévő végösszegre, és elakadt a lélegzete. Az elmúlt fél évben a férje majdnem kétszázötvenezer forintot küldött a családjának. Eközben a hivatalos fizetése, minden levonás után, hatvanezer volt. Régebben voltak bónuszok, jutalmak — hazavitt akár százhatvanezret, sőt kétszázezret is. Akkor ez nem tűnt katasztrófának. De az elmúlt nyolc hónapban a cég nehéz időszakon ment át, a prémiumok eltűntek, a családi támogatás viszont maradt.

 

Ez azt jelentette, hogy a közös életükre a pénzéből havonta legfeljebb tíz–tizenötezer maradt. Az élelem — igen, vett élelmiszert. Néha. Amikor Olivia kérte. De minden más? Rezsi, felújítás, ruhák, tisztítószerek, bútorok, még azok az átkozott villanykörték is — mind az ő pénzéből mentek.

 

Olivia felállt, és az ablakhoz lépett. A tükörképe a sötét üvegben idegennek tűnt — sápadt arc, éles vonások a szája körül, feszült vállak. Mikor öregedett meg ennyire? Harminckét éves, és negyvenesnek látszik.

*

Négy éve házasodtak össze. Mark akkor egy nagy IT-cégnél dolgozott értékesítési menedzserként, jól keresett, megnyerő volt, figyelmes. Olivia javasolta, hogy költözzön hozzá — kétszobás lakás, jó környéken, miért bérelnének vagy vennének fel hitelt? Mark hálásan elfogadta. Akkor ez ésszerűnek tűnt.

 

Egy hirtelen, szinte dühös mozdulattal csukta le a laptopot. A szíve valahol a torkában dobogott, a tenyere jéghideg volt. Olivia lassan visszahanyatlott a székre, és egy pontot bámult a falon. Egy óra. Csak egyetlen órája volt, mielőtt Mark belép azon az ajtón. Egy óra arra, hogy ne hátráljon meg. Hogy ne féljen.

 

A tea már régen kihűlt, nem ivott belőle. A gondolatai össze-vissza csapkodtak, mint a ketrecbe zárt madarak: eszébe jutottak a régi beszélgetések, az ígéretei, az ő félénk kérései, hogy „küldj kevesebbet”, és Mark állandó válasza: „De hát ő anya… ő Sophie… hogy mondjak nemet?” Ő tudott. Mark nem.

 

A zár kattant.

 

Olivia meg sem rezzent. Már a lépcsőházban hallotta a lépteit — megtanulta felismerni. Mark fáradtan lépett be, vállán táska, arcán a megszokott, kedves mosoly.

 

— Szia — mondta, és megcsókolta a halántékát. — Van vacsora?

 

Ő lassan felé fordult.

 

— Beszélnünk kell.

 

Mark megállt fél lépésben, mintha láthatatlan falnak ütközött volna.

 

— Történt valami?

 

— Igen. Történt, Mark. És nem ma.

 

Olivia a laptopot elé fordította. A számokból álló táblázat hidegen, könyörtelenül világított. Mark futólag ránézett, mintha remélte volna, hogy valami munkahelyi hülyeség, majd közelebb húzódott. A mosoly eltűnt.

 

— Te ezt mind… kiszámoltad?

 

— Két órája csinálom — válaszolta Olivia nyugodtan. Ez a nyugalom jobban megijesztette, mint a düh. — Fél év. Majdnem kétszázötvenezer. Anyád, Sophie, tanfolyamok, telefonok, vizsgálatok. Minden — tőled.

 

Mark nehéz sóhajjal letette a táskát a padlóra.

*

— Tudtad, hogy segítek a családomnak.

 

— Tudtam. — Bólintott. — De nem tudtam, mennyit. És nem tudtam, hogy mindezt én fizetem meg.

 

Mark végigdörzsölte az arcát, majd elé ült.

 

— Ollie… eltúlozod. Szoktam venni kaját. Néha.

 

— Néha — ismételte Olivia halkan. — És a rezsi? A fürdőszoba felújítása? Az új mosógép? A kabátod is az én pénzemből volt. És ez a laptop is előtted — ugyanúgy.

 

Mark ajka feszült.

 

— Te többet keresel…

 

— Akkor nekem kell egyedül cipelnem mindent?! — a hangja hirtelen eltört. — Család vagyunk, vagy mi? Az én lakásomban élsz, az én ételemet eszed, a mi ágyunkban alszol, miközben a pénzed máshová megy — oda, ahol senkit sem érdekel, ki fizeti a te bőkezűséged árát!

 

— Ne beszélj így anyámról! — tört ki Mark.

 

— Akkor te se csinálj belőlem pénzkiadót! — kiáltotta Olivia.

 

Súlyos csend zuhant közéjük. Mark a padlót bámulta, mint egy megbüntetett gyerek.

 

— Nem akartam, hogy idáig jusson… — mondta halkan. — Először anya kezelése, aztán Sophie kért segítséget, aztán megint valami… Azt hittem, megoldjuk.

*

— Megoldottuk volna, ha beszélsz velem — mondta Olivia csendesen. — Ha megkérdezel. Ha figyelembe veszed, hogy közös életünk van, nem csak mások végtelen problémái.

 

Mark felnézett rá.

 

— És mit javasolsz?

 

Mély lélegzetet vett.

 

— Vagy családként élünk — közös költségvetéssel, szabályokkal és határokkal. Vagy lakótársként — mindenki fizet magáért. Vagy… — elhallgatott egy pillanatra, — vagy nem élünk tovább együtt.

 

Mark elsápadt.

 

— Ki akarsz rúgni?

 

— Választási lehetőséget adok — mondta határozottan.

 

Mark sokáig hallgatott. Aztán lassan kihúzta magát.

 

— Rendben. Közös költségvetés. A fele a házra megy, a másik fele — szabad felhasználás. Anyának kevesebbet küldök. Csak a saját részemről.

 

Olivia úgy nézett rá, mintha először látná.

 

— Érted, hogy ha ez megismétlődik… többé nem beszélünk?

 

— Értem. — Bólintott. — És… sajnálom.

 

A „sajnálom” most őszintén hangzott. Minden mellébeszélés nélkül.

 

Olivia lassan kifújta a levegőt. A feszültség nem múlt el, de már nem vágta mellkason.

 

— Holnaptól kezdjük — mondta. — Gyere, vacsorázzunk. Még együtt.

*

Mark óvatosan elmosolyodott.

 

— Jó.

 

Később, a sötétben fekve, hallgatva Mark egyenletes lélegzését, Olivia a plafont nézte. Nem tudta, ez a kezdet-e a megmentés felé vezető útnak, vagy a szakításnak. De ma először hosszú idő óta nem nyelte le a sérelmet, nem hátrált meg, nem tett úgy, mintha minden rendben lenne.

 

És ez elég volt ahhoz, hogy nyugodtan elaludjon.