— Nem vagyok pénztárca, hogy kifizessem a randijaidat a „barátnőddel”! — mondta Maria, amikor meglátta az ékszerboltból származó blokkokat.

 

— Szórakozol velem?! — Arthur az asztalra vágott egy régi fekete irattartót úgy, hogy az szétnyílt, a számlák, nyomtatványok és ragacsos bizonylatok pedig szétrepültek a konyhában. — Azt akarod mondani, hogy nincs pénz? December végén? Ünnepek előtt?!

*

Maria a tűzhely mellett állt, kezében fakanállal, és a kihűlő levest kavarta a lánya számára. Az ablakon túl hideg, kékes alkonyi ég feszült. A párkányon egy még fel nem kapcsolt fényfüzér hevert: Maria fel akarta díszíteni a lakást az újévre, de sosem jutott rá ideje.

 

Lassan a férje felé fordult.

 

— Nem azt mondtam, hogy „nincs”. Azt, hogy „kevés”. És ez nem ugyanaz.

 

— Na ne mondd! — Arthur felkapott egy papírt, és az arca előtt lengette. — Huszonháromezer! Huszonhárom, a francba is! Tudod te, mi az?

 

— Tudom. A „irodai kiadások” után nem sok maradt.

 

Maria nyugodtan beszélt, majdnem fáradt hangon, de belül minden remegett benne. A szavak tolongtak, hogy kitörjenek — az adósságokról, az újabb „kiküldetésről”, ami végül egy bárban töltött estére derült ki, arról, hogy megint elmaradt a felújítás a lánya szobájában. De visszatartotta magát.

 

Arthur arca elvörösödött.

 

— Most akarsz nekem szemrehányást tenni?! Komolyan? Közvetlenül újév előtt? — hátradobta a fejét, és röviden, gonoszan felnevetett. — Maria, talán elfelejtetted, de aki értékesítésben dolgozik, annak vannak úgynevezett „reprezentációs költségei”. Emberekkel dolgozom! Úgy kell kinéznem, mint aki megengedheti magának a normális életet!

 

— Én is emberekkel dolgozom. — Maria visszatette a fazekat a tűzre, és lejjebb vette a lángot. — De ez nem jogosít fel arra, hogy nem létező pénzt költsek.

 

Arthur körbejárt a konyhában, benézett a hűtőbe, mintha ott keresné az érveket. Bent volt egy doboz tegnapi hajdina, egy üveg lekvár, pár tojás, tej és a lánya gyógyszerei — Anna megint köhögött.

 

Arthur hangosan becsapta a hűtő ajtaját.

 

— Direkt dramatizálsz. Tudod, hogy anyámnak jubileuma van. Hatvan! És azt várja, hogy rendesen jelenjünk meg. Nem úgy, ahogy te jársz — munkáskabátban, ezekkel az örök karikákkal a szemed alatt.

 

Maria lassan megtörölte a kezét a konyharuhában.

 

— És mit szeretne születésnapjára?

 

Arthur úgy nézett rá, mint egy ostobára.

 

— Ajándékot. Normális ajándékot. Azt mondta, legalább egyszer az életében szeretne olyat kapni, amit nem szégyell megmutatni másoknak. És még… — elbizonytalanodott. — Hogy családként menjünk. Mosolyok, hangulat, Anna legyen szépen felöltözve…

 

— Arthur, — Maria fáradtan leült a székre. — Megígérted, hogy most te veszed meg az ajándékot. Te. Én nem bírom. Tényleg nem bírom.

 

— Hát nem érted? — a kezébe nyomta a telefonját. — Nézd! Kiválasztottam egy karkötőt. Arany. Kövekkel. Erről álmodott!

 

Maria a kijelzőre nézett. A karkötő majdnem annyiba került, mint az ő havi fizetése.

 

Behunyta a szemét.

 

— Januárban nincs miből kifizetni az óvodát. Érted?

 

Arthur legyintett.

 

— Majd keresek még. Miért ragadsz bele mindig a problémákba? Lehet könnyebben élni!

 

Ekkor Maria elszakadt — hosszú idő óta először.

 

— Könnyebben? KÖNNYEBBEN?! — felállt. — Három hónapon át plusz műszakokat vállaltam, hogy legyen tartalék az ünnepekre! Hogy Annának legyen jelmeze az ünnepségre! Hogy ne kelljen kölcsönkérnünk újév előtt! Te pedig egy hónap alatt elégettél mindent! A „reprezentációs” hamburgereidre és az új sportcipődre!

 

Arthur közelebb lépett.

 

— Ne ess túlzásba.

 

— Nem túlzok! — az asztalra mutatott. — Ajándékot akarsz anyádnak? Vedd meg. El akarsz menni a jubileumra? Menj. De az én pénzemből többé nem.

 

Arthur arca megrándult.

 

— Fenyegetsz?

 

— Nem. Pontot teszek. Elegem van abból, hogy fejőstehén legyek.

 

Arthur ököllel csapott a pultra, amitől a lekvárosüveg megingott.

 

— A te fizetésed aprópénz! Nélkülem már régen…

 

— Már régen mi? — Maria összeráncolta a homlokát. — Meghaltam volna? Tönkrementem volna? Mondjad csak.

 

Nem mondott semmit. Elfordult.

 

Ekkor lépett ki a szobából Anna — pizsamában, kócos hajjal, álmosan.

 

— Anya, miért veszekedtek? — húzta meg Maria kezét.

 

Maria leguggolt, végigsimított a lánya haján.

 

— Beszélgetünk, Anna. Minden rendben. Menj, kapcsold be a mesét.

 

Anna elment, de többször visszanézett, mintha attól félt volna, hogy a szülei bántani fogják egymást.

 

Arthur ingerülten az előszobába ment, felkapta a kabátját.

 

— Hova mész? — kérdezte Maria, bár tudta a választ.

 

— A bárba! Ott legalább normális emberek vannak, nem hisztérikusak. És igen — megveszem az ajándékot. Olyat, amilyet akarok. Tekintsd úgy, hogy ehhez neked semmi közöd.

 

Úgy csapta be az ajtót, hogy a fogasról leesett Maria sálkészlete, amit Annának vett újévre.

 

Maria sokáig állt, hallgatva, ahogy a léptei elhalnak a lépcsőházban.

 

Tudta: ez nem egyszerű vita volt, hanem a visszafordíthatatlan pont.

 

Maria visszatette a papírokat az irattartóba. Aztán elővett egy másikat — azt, amit a szekrény tetején tartott, ahol Arthur soha nem kutatott.

 

Bennt voltak az elmúlt másfél év banki mozgásainak kinyomtatott kivonatai.

 

Kinyitotta az első oldalt — és az az érzés, amit egy hete próbált elnyomni, újra felemelte a fejét.

 

Kifizetések. Kávézók. Ruhaboltok — női. Szépségszalonok. Szállodák.

 

Maria a számokat nézte, és érezte, ahogy benne valami nehéz, jeges dolog emelkedik fel.

 

„Talán félreértem… Talán tényleg ügyfelekkel találkozik…”

 

De aztán — a kártyaszám. Az utolsó, „véletlenül ott hagyott” blokk.

 

Egy név.

 

Nem az övé.

Nem egy ügyfélé.

Nem egy kolléganőé.

 

Egy nő neve, aki egy éve hívogatta — „a család közeli barátja”.

 

Marina.

 

Barát… persze.

 

Maria becsukta a szemét.

 

A hideg felkúszott a torkáig.

 

Felállt. Elővette a telefonját. Görgette a névjegyzéket.

 

Megtalálta Marina számát.

 

Egy pillanatig habozott.

 

Megnyomta a hívást.

 

Első kicsörgés. Második. Harmadik.

 

Szinte azonnal felvették — a háttérben nevetés, zene, poharak csengése hallatszott.

 

— Halló? Maria? — a hang túl vidám, túl könnyed volt. — Ó, szia! Miért hívsz?

 

Maria mély levegőt vett.

 

— Marina, hol vagy most?

 

— Hát én… — elhallgatott, majd felnevetett. — A társasággal ülünk! Majdnem céges buli. Tudod, december, mindenki ünnepel…

 

— Arthur is veled van?

 

Marina elhallgatott. Csak egy pillanatra — de Mariának ez elég volt.

 

— Ő… — Marina lehalkította a hangját. — Kiment dohányozni. Maria, mi történt?

 

Maria becsukta a szemét. Odabent furcsa csend volt. Hisztéria nélkül. Könnyek nélkül. Mintha minden végre a helyére került volna.

 

— Semmi, — mondta egyenletesen. — Csak ellenőrizni akartam. Köszönöm.

 

— Maria, várj, miért… — Marina hangja már zavart volt.

 

Maria bontotta a hívást.

 

Lassan letette a telefont az asztalra, és körbenézett a konyhában — abban a konyhában, ahol nemrég még azt magyarázták neki, hogy huszonháromezer „nem probléma”, hogy az adósságok kitalációk, hogy neki kényelmesnek kell lennie. A tekintete megállt az ablakpárkányon heverő fényfüzéren. A leveses fazékon, amelynek már nem volt kinek főnie.

 

A szobából Anna nevetése hallatszott — a mese elkezdődött, és a gyerek, ahogy mindig, gyorsan elmerült a színes képekben.

 

Maria felállt. Elővette a bőröndöt a szekrényből. Nyugodtan. Kapkodás nélkül. Mintha már százszor csinálta volna — pedig most először.

 

Gondosan pakolt: a saját ruháit, a lánya ruháit, az iratokat, a gyógyszereket. Minden tárgy a helyére került ijesztő tisztasággal. A fejében nem volt káosz — csak teendők listája.

 

Negyven perc múlva minden készen állt.

 

Amikor az előszobai ajtó másodszor is becsukódott azon az estén, Maria már Annára adta a kabátot.

 

— Anya, hova megyünk? — kérdezte a lánya álmosan hunyorogva.

 

— Laura nagyihoz, — válaszolta nyugodtan Maria. — Egy ideig ott leszünk.

 

Anna bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb terve.

 

Maria felkapta a bőröndöt, lekapcsolta a villanyt a konyhában, és egy pillanatra megállt az ajtóban. Ránézett az üres lakásra. Arra az életre, ami csak azért állt még, mert ő tartotta.

 

— Ennyi volt, — mondta halkan magának.

 

A telefon rezgett, amikor már lefelé mentek a lépcsőn.

 

Üzenet Arthurtól:

„Hol vagy? Egyáltalán tudod, mit csinálsz?”

*

Maria nem válaszolt.

 

Tudta: a beszélgetések véget értek. Csak a döntések maradtak.

 

És ez meglepően… könnyű volt.