— Nem vagyok pénztárca, hogy kifizessem a randijaidat a „barátnőddel”! — mondta Maria, amikor meglátta az ékszerboltból származó blokkokat.
— Szórakozol velem?! — Arthur az asztalra vágott egy régi fekete irattartót úgy, hogy az szétnyílt, a számlák, nyomtatványok és ragacsos bizonylatok pedig szétrepültek a konyhában. — Azt akarod mondani, hogy nincs pénz? December végén? Ünnepek előtt?!
*
Maria a tűzhely mellett állt, kezében fakanállal, és a kihűlő levest kavarta a lánya számára. Az ablakon túl hideg, kékes alkonyi ég feszült. A párkányon egy még fel nem kapcsolt fényfüzér hevert: Maria fel akarta díszíteni a lakást az újévre, de sosem jutott rá ideje.
Lassan a férje felé fordult.
— Nem azt mondtam, hogy „nincs”. Azt, hogy „kevés”. És ez nem ugyanaz.
— Na ne mondd! — Arthur felkapott egy papírt, és az arca előtt lengette. — Huszonháromezer! Huszonhárom, a francba is! Tudod te, mi az?
— Tudom. A „irodai kiadások” után nem sok maradt.
Maria nyugodtan beszélt, majdnem fáradt hangon, de belül minden remegett benne. A szavak tolongtak, hogy kitörjenek — az adósságokról, az újabb „kiküldetésről”, ami végül egy bárban töltött estére derült ki, arról, hogy megint elmaradt a felújítás a lánya szobájában. De visszatartotta magát.
Arthur arca elvörösödött.
— Most akarsz nekem szemrehányást tenni?! Komolyan? Közvetlenül újév előtt? — hátradobta a fejét, és röviden, gonoszan felnevetett. — Maria, talán elfelejtetted, de aki értékesítésben dolgozik, annak vannak úgynevezett „reprezentációs költségei”. Emberekkel dolgozom! Úgy kell kinéznem, mint aki megengedheti magának a normális életet!
— Én is emberekkel dolgozom. — Maria visszatette a fazekat a tűzre, és lejjebb vette a lángot. — De ez nem jogosít fel arra, hogy nem létező pénzt költsek.
Arthur körbejárt a konyhában, benézett a hűtőbe, mintha ott keresné az érveket. Bent volt egy doboz tegnapi hajdina, egy üveg lekvár, pár tojás, tej és a lánya gyógyszerei — Anna megint köhögött.
Arthur hangosan becsapta a hűtő ajtaját.
— Direkt dramatizálsz. Tudod, hogy anyámnak jubileuma van. Hatvan! És azt várja, hogy rendesen jelenjünk meg. Nem úgy, ahogy te jársz — munkáskabátban, ezekkel az örök karikákkal a szemed alatt.
Maria lassan megtörölte a kezét a konyharuhában.
— És mit szeretne születésnapjára?
Arthur úgy nézett rá, mint egy ostobára.
— Ajándékot. Normális ajándékot. Azt mondta, legalább egyszer az életében szeretne olyat kapni, amit nem szégyell megmutatni másoknak. És még… — elbizonytalanodott. — Hogy családként menjünk. Mosolyok, hangulat, Anna legyen szépen felöltözve…
— Arthur, — Maria fáradtan leült a székre. — Megígérted, hogy most te veszed meg az ajándékot. Te. Én nem bírom. Tényleg nem bírom.
— Hát nem érted? — a kezébe nyomta a telefonját. — Nézd! Kiválasztottam egy karkötőt. Arany. Kövekkel. Erről álmodott!
Maria a kijelzőre nézett. A karkötő majdnem annyiba került, mint az ő havi fizetése.
Behunyta a szemét.
— Januárban nincs miből kifizetni az óvodát. Érted?
Arthur legyintett.
— Majd keresek még. Miért ragadsz bele mindig a problémákba? Lehet könnyebben élni!
Ekkor Maria elszakadt — hosszú idő óta először.
— Könnyebben? KÖNNYEBBEN?! — felállt. — Három hónapon át plusz műszakokat vállaltam, hogy legyen tartalék az ünnepekre! Hogy Annának legyen jelmeze az ünnepségre! Hogy ne kelljen kölcsönkérnünk újév előtt! Te pedig egy hónap alatt elégettél mindent! A „reprezentációs” hamburgereidre és az új sportcipődre!
Arthur közelebb lépett.
— Ne ess túlzásba.
— Nem túlzok! — az asztalra mutatott. — Ajándékot akarsz anyádnak? Vedd meg. El akarsz menni a jubileumra? Menj. De az én pénzemből többé nem.
Arthur arca megrándult.
— Fenyegetsz?
— Nem. Pontot teszek. Elegem van abból, hogy fejőstehén legyek.
Arthur ököllel csapott a pultra, amitől a lekvárosüveg megingott.
— A te fizetésed aprópénz! Nélkülem már régen…
— Már régen mi? — Maria összeráncolta a homlokát. — Meghaltam volna? Tönkrementem volna? Mondjad csak.
Nem mondott semmit. Elfordult.
Ekkor lépett ki a szobából Anna — pizsamában, kócos hajjal, álmosan.
— Anya, miért veszekedtek? — húzta meg Maria kezét.
Maria leguggolt, végigsimított a lánya haján.
— Beszélgetünk, Anna. Minden rendben. Menj, kapcsold be a mesét.
Anna elment, de többször visszanézett, mintha attól félt volna, hogy a szülei bántani fogják egymást.
Arthur ingerülten az előszobába ment, felkapta a kabátját.
— Hova mész? — kérdezte Maria, bár tudta a választ.
— A bárba! Ott legalább normális emberek vannak, nem hisztérikusak. És igen — megveszem az ajándékot. Olyat, amilyet akarok. Tekintsd úgy, hogy ehhez neked semmi közöd.
Úgy csapta be az ajtót, hogy a fogasról leesett Maria sálkészlete, amit Annának vett újévre.
Maria sokáig állt, hallgatva, ahogy a léptei elhalnak a lépcsőházban.
Tudta: ez nem egyszerű vita volt, hanem a visszafordíthatatlan pont.
Maria visszatette a papírokat az irattartóba. Aztán elővett egy másikat — azt, amit a szekrény tetején tartott, ahol Arthur soha nem kutatott.
Bennt voltak az elmúlt másfél év banki mozgásainak kinyomtatott kivonatai.
Kinyitotta az első oldalt — és az az érzés, amit egy hete próbált elnyomni, újra felemelte a fejét.
Kifizetések. Kávézók. Ruhaboltok — női. Szépségszalonok. Szállodák.
Maria a számokat nézte, és érezte, ahogy benne valami nehéz, jeges dolog emelkedik fel.
„Talán félreértem… Talán tényleg ügyfelekkel találkozik…”
De aztán — a kártyaszám. Az utolsó, „véletlenül ott hagyott” blokk.
Egy név.
Nem az övé.
Nem egy ügyfélé.
Nem egy kolléganőé.
Egy nő neve, aki egy éve hívogatta — „a család közeli barátja”.
Marina.
Barát… persze.
Maria becsukta a szemét.
A hideg felkúszott a torkáig.
Felállt. Elővette a telefonját. Görgette a névjegyzéket.
Megtalálta Marina számát.
Egy pillanatig habozott.
Megnyomta a hívást.
Első kicsörgés. Második. Harmadik.
Szinte azonnal felvették — a háttérben nevetés, zene, poharak csengése hallatszott.
— Halló? Maria? — a hang túl vidám, túl könnyed volt. — Ó, szia! Miért hívsz?
Maria mély levegőt vett.
— Marina, hol vagy most?
— Hát én… — elhallgatott, majd felnevetett. — A társasággal ülünk! Majdnem céges buli. Tudod, december, mindenki ünnepel…
— Arthur is veled van?
Marina elhallgatott. Csak egy pillanatra — de Mariának ez elég volt.
— Ő… — Marina lehalkította a hangját. — Kiment dohányozni. Maria, mi történt?
Maria becsukta a szemét. Odabent furcsa csend volt. Hisztéria nélkül. Könnyek nélkül. Mintha minden végre a helyére került volna.
— Semmi, — mondta egyenletesen. — Csak ellenőrizni akartam. Köszönöm.
— Maria, várj, miért… — Marina hangja már zavart volt.
Maria bontotta a hívást.
Lassan letette a telefont az asztalra, és körbenézett a konyhában — abban a konyhában, ahol nemrég még azt magyarázták neki, hogy huszonháromezer „nem probléma”, hogy az adósságok kitalációk, hogy neki kényelmesnek kell lennie. A tekintete megállt az ablakpárkányon heverő fényfüzéren. A leveses fazékon, amelynek már nem volt kinek főnie.
A szobából Anna nevetése hallatszott — a mese elkezdődött, és a gyerek, ahogy mindig, gyorsan elmerült a színes képekben.
Maria felállt. Elővette a bőröndöt a szekrényből. Nyugodtan. Kapkodás nélkül. Mintha már százszor csinálta volna — pedig most először.
Gondosan pakolt: a saját ruháit, a lánya ruháit, az iratokat, a gyógyszereket. Minden tárgy a helyére került ijesztő tisztasággal. A fejében nem volt káosz — csak teendők listája.
Negyven perc múlva minden készen állt.
Amikor az előszobai ajtó másodszor is becsukódott azon az estén, Maria már Annára adta a kabátot.
— Anya, hova megyünk? — kérdezte a lánya álmosan hunyorogva.
— Laura nagyihoz, — válaszolta nyugodtan Maria. — Egy ideig ott leszünk.
Anna bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb terve.
Maria felkapta a bőröndöt, lekapcsolta a villanyt a konyhában, és egy pillanatra megállt az ajtóban. Ránézett az üres lakásra. Arra az életre, ami csak azért állt még, mert ő tartotta.
— Ennyi volt, — mondta halkan magának.
A telefon rezgett, amikor már lefelé mentek a lépcsőn.
Üzenet Arthurtól:
„Hol vagy? Egyáltalán tudod, mit csinálsz?”
*
Maria nem válaszolt.
Tudta: a beszélgetések véget értek. Csak a döntések maradtak.
És ez meglepően… könnyű volt.