Polina a nappaliból hallatszó tévé hangjára ébredt. András már felkelt és éppen reggelit készített — ami ritka volt, mert általában reggelente mindenki magának oldotta meg. A sült tojás illata betöltötte a konyhát, a férfi pedig háttal állt a bejáratnak, feszült koncentrációval a serpenyő fölé hajolva.

 

— Jó reggelt, — mondta Polina, miközben a kávéfőzőhöz lépett.

 

— Szia, — felelte András anélkül, hogy megfordult volna. — Neked is csináltam.

 

Polina a kedvenc csészéjébe töltötte a kávét, és leült az asztalhoz. Három év házasság után az ilyen gesztusok ritkák lettek, de ezen a reggelen valami nem stimmelt. András hallgatott, és időnként gyors, bizonytalan pillantást vetett a feleségére.

 

— Történt valami? — kérdezte Polina.

 

— Nem, ugyan már. Nem szabad néha kényeztetnem a feleségemet?

 

András elé tette a tányért, majd leült vele szemben. Polina eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja: valami biztosan történt. Az elmúlt hetekben furcsán viselkedett — hol apróságokon idegeskedett, hol szokatlanul figyelmes volt.

 

— Tegnap hívott anya, — kezdte András, miközben a tojást vagdosta. — Azt mondta, a szomszéd új autót vett. És megint elkezdte a maga sirámait, hogy mindenkit visznek a gyerekei, csak ő jár gyalog.

 

Polina bólintott. Az anyósa, Nina, tényleg gyakran panaszkodott a közlekedésre, pedig a buszmegálló öt percre volt, és húsz perc alatt be lehetett jutni a városközpontba.

 

— Tudod, milyen érzékeny, — folytatta András. — Már ötvennyolc éves, és nincs olyan egészséges, mint régen…

*

— András, ezt már megbeszéltük, — válaszolta Polina nyugodtan. — Ha autót akarsz venni édesanyádnak, a te döntésed. Csak ne az én pénzemből.

 

A férfi elhallgatott, és többet nem tért vissza a témára. Polina megitta a kávéját, elindult dolgozni, és búcsúzóul megcsókolta Andrást. A szépségszalonban zajló nap a megszokott módon telt — vendégek, manikűrök, könnyed beszélgetések az időjárásról és magánéletről. Este fáradtan, de elégedetten tért haza — a mai bevétel magasabb volt a szokásosnál.

 

András bűntudatos arccal fogadta az előszobában.

 

— Milyen volt a napod? — kérdezte Polina, levéve a kabátját.

 

— Jó, — felelte a férfi. — Figyelj… Arra gondoltam, talán mégis segíthetnénk anyának a kocsival.

 

Polina hosszan a szemébe nézett.

 

— Abban egyeztünk meg, hogy a nagy kiadásokról együtt döntünk, — emlékeztette. — Egy autó pedig nagy kiadás.

 

— Tudom, csak… annyira elszomorítja a dolog. Azt mondja, szégyelli a buszt.

 

— Ha Nina autót szeretne, spóroljon rá. Jó a nyugdíja, és a bölcsődében is dolgozik. Tud félretenni.

 

András nem szólt semmit. Csendben elment a szobába. A beszélgetés ismét félbeszakadt.

 

A következő napokban a férfi még zárkózottabb lett. Későn jött haza, mindig a telefonját nézte, röviden válaszolt a kérdésekre. Polina próbálta megtudni, mi baja, de András mindig csak azt mondta:

 

„Semmi gond.”

 

Egyik este kijelentette, hogy átmegy az anyjához.

 

— Megint? — lepődött meg Polina. — Tegnap is ott voltál.

 

— Valami baja lett a gépének. Segítenem kell.

 

— Rendben, csak ne maradj sokáig.

 

Miután elment, Polina úgy döntött, rendet tesz a papírok között, és ránéz a megtakarításokra. Megnyitotta a banki alkalmazást — és megdermedt.

 

A számlán tizenötezer forinttal kevesebb volt a megszokottnál.

 

Többször átszámolta, majd megnézte a tranzakciókat.

 

„Autóhitel kezdőrészlet”

 

Polina soha életében nem vett fel hitelt.

 

Azonnal hívta a bankot, de az ügyfélszolgálat már nem működött. Reggelig alig aludt valamit.

 

Másnap megtudta az igazat:

 

A hitel autóhitel volt, András nevére.

A kezdőrészletet a közös számláról vonták le.

A hitel összege: hatszázezer.

A havi törlesztő: tizennyolcezer.

 

Amikor András hazaért, Polina a konyhaasztalnál várta, a papírokkal előtte.

 

— Ülj le. — hangja csendes volt, de jéghideg.

*

András lassan leült.

 

— Kérlek, magyarázd el nekem, mi ez.

 

A férfi némán bámulta a lapokat.

 

— András, várom a magyarázatot.

 

— Én… meg akartam lepni anyát… — mondta halkan.

 

Polina felnevetett, de a nevetésében nem volt vidámság.

 

— Egy félmilliós hitel? A közös pénzünkből? Ez szerinted meglepetés?

 

— El akartam mondani…

 

— Mikor? Miután már aláírtatok mindent? Vagy amikor a bank megjelent volna a törlesztéssel?

 

András felpattant és idegesen járkált.

 

— Érts meg, anya annyira vágyott egy autóra. Mindig szégyellte a buszt…

 

— És ezért az én pénzemből fizettél?

 

— Nem a tied, a miénk! Egy család vagyunk!

 

Polina kinézett az ablakon. A tavaszi nap sütött, mégis úgy érezte, lehűlt a lakás.

 

— A család azt jelenti, hogy együtt döntünk, — mondta halkan. — Te pedig úgy viselkedtél, mint aki lop.

 

— Ne mondd ezt! — csattant fel András. — Én a családért teszem!

 

— Melyik családért? A tiétekért vagy a miénkért?

 

A férfi nem válaszolt.

 

Másnap Polinát felhívta az anyósa:

 

— Drága Polinka, köszönöm neked és Andriskának a nagylelkűséget! — csilingelt az asszony hangja. — Andris már két hete mondta, hogy meg akarjátok lepni!

 

Polina megszorította a telefont.

 

Két hete.

Tehát mindketten tudtak róla. Csak őt hagyták ki.

 

Este, amikor András hazaért, Polina csak ennyit mondott:

 

— Anyád hívott. Mesélt a „meglepetésedről”.

 

A férfi megállt az ajtóban.

 

— Ő azt mondta, már rég beszéltetek erről. Tehát te tervezted… csak engem felejtettél ki.

 

András leült, lehajtott fejjel.

*

— Anyának szüksége van az autóra…

 

— És neked szükséged volt az én pénzemre, igaz?

 

— Mit akarsz? — kérdezte a férfi.

 

Polina lassan felállt.

 

— Azt akarom, hogy megértsd: ez az én pénzem, az én számlám, az én lakásom. A nagy döntéseket együtt hozzuk meg.

 

— És ha nem értek egyet? — kérdezte András halkan, de kihívóan.

 

Polina hideg tekintettel felelt:

 

— Akkor fizessed te a hitelt. A közös számlához pedig többé ne nyúlj.

 

András felrántotta a széket, amely hátradőlt és a padlóra esett.

 

Polina nyugodtan, tisztán ejtette ki a szavakat:

 

— Autóhitel az anyósnak? Fizesd egyedül. Én erre nem adtam áldást.

 

*

Miután Leon elment, a csend szinte tapinthatóvá vált a lakásban. Polina egyik szobából a másikba járkált, mintha újra fel akarná fedezni azt a teret, amelyet nemrég még a férjével osztott meg.

A szék, amelyet Leon felborított, még mindig a földön hevert — nem azért, mert Polina ne tudta volna felemelni, hanem mert nem akarta megérinteni a veszekedés utolsó nyomát.

 

Másnap Leon nem írt.

Nem hívott.

Nem érdeklődött, hogy hogy van.

 

És éppen ez a hiány fájt a legjobban: hogy nem volt benne a legkisebb jel sem arról, hogy magyarázatot akarna adni.

 

A harmadik napon azonban felbukkant. Éjszaka, későn érkezett az üzenet:

 

„Polina, beszélnünk kell. Holnap megyek.”

 

Sokáig nézte a szöveget. Nem volt benne bocsánatkérés, sem magyarázat — csak a találkozás igénye.

De ő beleegyezett. El akarta mondani mindent személyesen.

 

Reggel Polina rendet tett a konyhában, feltűzte a haját, finoman kisminkelte magát. Nem érte — önmagáért. Erősnek akart belépni abba a beszélgetésbe.

 

Leon majdnem délben érkezett.

Idősebbnek tűnt. Kimerültnek. Sötét karikák voltak a szemei alatt.

 

— Szia… — mondta bizonytalanul.

 

— Szia. Gyere be.

 

Leült ugyanarra a székre, ahol néhány nappal korábban veszekedtek. A szék most nem mozdult — csak Leon tűnt úgy, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.

 

— Polina… — végigsimított az arcán. — Azt hittem… megértesz. Jót akartam. Anyának. Nekünk.

 

— Nekünk? — kérdezte Polina halkan, de határozottan. — Vagy inkább azt akartad, hogy anya elégedett legyen, és én hallgassak?

 

Leon összezárta az ajkait.

*

— Tudod, hogy egyedül van… Én vagyok az egyetlen gyereke… Mindent értem tett…

 

— És most mindent te akarsz tenni érte. — Polina félrebillentette a fejét. — De kinek a pénzén?

 

Leon nem válaszolt.

 

— Tudod — folytatta higgadtan — nem maga a hitel fájt. Hanem az, hogy titokban csináltad. Hogy helyettem döntöttél. Hogy anyáddal beszélted meg a pénzemet, mintha nem is léteznék.

 

— Azt hittem, család vagyunk…

 

— Család csak akkor, ha mindketten tudjuk, mi történik. Nem akkor, amikor az egyik dönt, a másik meg fizet.

 

Leon mélyen sóhajtott.

 

— Polina, én… vissza akarok jönni.

 

Polina belül megmozdult valami. Nem öröm — felismerés.

Mit akar ő valójában? Reményt? Kényelmet? Vagy egyszerűen valakit, aki gondoskodik róla?

 

— És hogyan képzeled el a jövőnket? — kérdezte nyugodtan. — Mi lesz ezután? Én fizetem a te tartozásaidat? Ma autót veszel anyádnak, holnap nyaralót? Hol a határ?

 

— Nem! — csattant fel Leon. — Megoldom. Lemondom a hitelt.

 

— Azt mondtad, nem lehet. Minden alá van írva.

 

— Beszélek a bankkal. Találok megoldást. Majd én fizetem.

 

Polina hosszasan nézte.

Őszinte volt — de nem értette a lényeget: mit tett.

 

Leon a következményeket akarta kijavítani, de nem az okot.

 

— Leon… — mondta Polina halkan. — Nem tudok olyan kapcsolatban maradni, ahol nem hallanak meg.

 

Leon hirtelen felkapta a fejét:

 

— Tehát… ennyi? Vége?

 

Polina az ablakhoz lépett. Kint a tavaszi szél lassan mozgatta az ágakat — olyan csupaszokat, mint amilyen ürességet ő érzett napok óta.

 

— Igen, Leon — mondta. — Vége.

 

Leon néhány másodpercig mozdulatlan maradt. Aztán felállt.

 

— Később eljövök a dolgaimért.

 

— Rendben.

 

Az ajtónál még visszanézett.

 

— Polina… én tényleg szerettelek.

 

— Tudom — felelte nyugodtan. — De néha a szeretet nem elég, ha nincs mellette tisztelet.

 

Leon úgy bólintott, mint aki ítéletet kapott, majd kiment.

*

Az ajtó lassan csukódott be mögötte. Nem csapódott — mintha félt volna, hogy még ezzel is fájdalmat okoz.

 

Polina egyedül maradt.

 

De először hosszú idő után nem félt.

 

Készített magának teát, leült az asztalhoz, ránézett a bankszámlakivonatokra — ezúttal nem fájdalommal, hanem tisztán.

 

Az élete — az ő döntései.

A pénze — az ő munkája.

A határai — az ő joga.

 

És most már pontosan tudta, mit nem fog soha többé megengedni.