— Takarodj ki a lakásomból! És vidd magaddal a lusta anyádat is! Én szakadtam meg értetek! — ordította a feleség.

 

Sofia három éjszakán át egy sürgős projekten dolgozott. Szeme égett a képernyőtől, ujjai zsibbadtak a grafikus táblától. Két-három órákat aludt. Most, tíz óra körül végre mély álomba zuhant.

 

Az ajtó csapódása felébresztette. Thomas vacsorát keresett.

 

— Nincs itt semmi normális?

— A hűtőben van.

— Kőkemény. Frisset főzhettél volna.

 

— Három éjszakája nem alszom…

— Én is dolgozom. Anyám segíthetett volna.

*

Ez volt az utolsó csepp.

 

— Műtét után lábadozik! És én hozom a bevétel felét is!

 

— Én fizetem a lakást!

 

A tányér összetört.

 

— Itt a vacsorád!

 

— Megőrültél!

 

— Nem! Takarodj el innen! Anyáddal együtt!

 

Csend.

 

Reggel minden üres volt.

 

A szekrény félkaréjjal nyitva.

 

Elmentek.

 

Sofia a hűtőhöz lépett, kinyitotta,

és megdermedt…

 

Kinyitotta a hűtőt a tejért, és megdermedt.

 

A középső polcon ott állt a tiszta üvegtál. Üres volt. Ugyanaz, amelyben tegnap a csirke volt. Az ajtaján egy papírlap volt mágnessel rögzítve. Sofia remegő kézzel vette le.

 

„Bocsáss meg nekünk.” Madeleine írása volt.

*

Sofia leült, mintha kihúzták volna alóla a talajt. A csend mindennél hangosabb volt.

 

Thomas az utcán kísérte anyját. A köd lassan lebegett.

 

— Anya… visszamenjünk?

 

— Nem, fiam. Most nektek kell egymás felé lépni.

 

— Te nem voltál teher…

 

— Szereted őt. Akkor is, ha haragszol.

 

Sofia kabátot vett, kulcsot fogott és elindult.

 

A hotel ajtaja kinyílt.

 

— Thomas… beszélnünk kell.

 

— Beszélj.

 

— Hibáztam. Nem akartam bántani senkit. Csak… elveszettnek éreztem magam.

 

— Én is hibáztam. Nem hallottalak meg.

*

Madeleine halkan megszólalt:

 

— Akkor menjünk haza.

 

Hazamentek.

 

— Ma csak együtt legyünk.

 

— Jó.

 

És mindketten érezték: még nem veszett el minden.