— Tudom, hogy a nyaralásra gyűjtöttél pénzt. Add oda nekünk — úgy döntöttünk, kerítést építünk a nyaralómban, — követelte az anyós.

 

— Anna, most komolyan? Vietnam? Hiszen az olyan messze van! — Lucas hitetlenkedve nézett a feleségére, miközben egy szendvicset tartott a kezében.

 

— Miért is ne? Két éven át spóroltam, minden hónapban egy kicsit félretéve. Nézd csak — Anna átnyújtotta a férjének a telefont a megnyitott banki alkalmazással. — Pontosan annyi van rajta, amennyi az utazáshoz kell.

 

Anna alig tudta visszatartani az izgatottságát. Két év várakozás, két év apró lemondás — az új ruháktól a moziig. És most végre az álom majdnem valóra vált.

 

— De miért pont Vietnam? Elmehetnénk a mi tavunkhoz, ahogy mindig — vont vállat Lucas, miközben befejezte a szendvicset.

 

— Lucas, egész életemben oda jártam. Valami másra vágyom, érted? Más kultúrára, konyhára, emberekre. És az óceánra! — Anna szemében felvillant az a bizonyos fény, amelyet Lucas egyre ritkábban látott a hét év házasságuk alatt.

 

— Majd meglátjuk — felelte bizonytalanul, miközben felállt az asztaltól. — Mennem kell dolgozni. Este megbeszéljük.

 

Lucas elment, Anna pedig egyedül maradt a fehér homokról és az egzotikus gyümölcsökről szőtt álmaival. Tudta, hogy a férje nem osztja a lelkesedését, de hitt benne, hogy meg tudja győzni. Hiszen ezek az ő saját pénzei voltak — túlórával és mellékállásokkal megkeresve.

*

Megszólalt a telefon. A kijelzőn ez jelent meg: „Maria Laurent”.

 

— Jó napot — válaszolta Anna, igyekezve barátságos hangon beszélni.

 

— Annuskám, Lucas már elment? — az anyós hangjában szokatlan izgatottság csengett.

 

— Igen, épp most.

 

— Rendben. Figyelj, be tudnál ugrani ma hozzám? Szükségem lenne a segítségedre.

 

Anna visszafojtott egy nehéz sóhajt. Az anyósával való találkozások ritkán zajlottak nyugodtan.

 

— Természetesen, Maria. Munka után átmegyek.

 

— Nagyszerű. Várlak.

 

Miután letette a telefont, Anna azon tűnődött, vajon mire lehet szüksége Mariának. Általában inkább a fiától kért segítséget, nem a menyétől.

A munkanap végtelennek tűnt. Anna, aki egy kereskedelmi cégnél dolgozott könyvelőként, általában a stabilitás és a rend miatt szerette a munkáját, de ma a számok nem álltak össze, és a gondolatai folyton Vietnam felé kalandoztak.

 

Késő délután Lucas telefonált.

 

— Anna, késni fogok. Egy bonyolult autót hoztak be, be kell fejeznünk.

 

— Rendben. Egyébként az anyád megkért, hogy menjek el hozzá.

 

— Tényleg? — csodálkozott Lucas. — Jó, menj csak. Csak ne veszekedjetek.

 

— Mikor kezdtem én valaha először? — háborodott fel Anna.

 

— Csak viccelek, csak viccelek. Este találkozunk.

 

Maria lakása tizenöt percre volt az irodától. Egy régi panelház, negyedik emelet — itt töltötte Lucas a gyerekkorát. Anna becsöngetett, és szinte azonnal léptek hallatszottak.

 

— Gyere csak be, gyere — mondta barátságosan az anyós. — Feltettem a teát.

 

Szokatlanul élénknek tűnt. Ötvennyolc évesen Maria még mindig ápolt és energikus volt. Sötét haja rendezett kontyba volt fogva, a szemében türelmetlenség csillogott.

 

Anna bement a konyhába: tea, pite, két csésze.

— Ülj le, mesélj, mi újság — mondta az anyós.

 

— Minden a régiben, dolgozom.

 

— Lucas említette, hogy készülsz valahová repülni?

 

Anna elmosolyodott:

 

— Igen, Vietnamba! Két évig gyűjtöttem az útra.

 

— Vietnam? — az anyós elégedetlenül elhúzta a száját. — És mennyit sikerült összegyűjtened?

 

Anna megmondta az összeget — és büszkeséget érzett.

 

— Nahát — csodálkozott Maria. — Ez bizony nem kevés.

 

— Akkor mi történt pontosan? — kérdezte Anna, visszatérve a lényegre.

 

— Hát… a nyaraló kerítése teljesen tönkrement — kezdte az anyós. — Lucas megnézte — minden elrohadt. A szomszédok panaszkodnak, hogy elrontjuk az összképet.

 

— És miben tudnék segíteni?

 

— Hogyhogy miben? — csodálkozott Maria. — Tudom, hogy félretett pénzed van. Add oda nekünk — abból új kerítést csinálunk.

 

Anna megdermedt. Úgy érezte, rosszul hall.

 

— Elnézést, mit mondott?

 

— Mi ebben a nem érthető? — válaszolta ingerülten az anyós. — A kerítés sürgős, és nálad pont megfelelő az összeg. Lucas már megígérte, hogy segítetek.

 

— Lucas megígérte az én pénzemet? — Anna érezte, ahogy belül forrni kezd a düh…

2

Maria letette a csészét, és egyenesen ránézett, a legkisebb kétely nélkül.

 

— És ebben mi a különös? Ti család vagytok. A családban segítik egymást. Ráadásul a kerítés nem szeszély, hanem szükségszerűség.

 

— Szükségszerűség az, amit előre megbeszélnek — Anna lassan kihúzta magát. — Nem az, amikor kész tények elé állítanak.

 

— Annuskám, ne dramatizálj — legyintett az anyós. — Fiatal vagy, még fogsz spórolni. Nekünk meg ott a nyaraló, a gazdaság. A szomszédok panaszkodnak.

 

— Két évig spóroltam — mondta Anna határozottan. — Ezek az én pénzeim. És az én utazásom.

 

Maria összeszorította az ajkát.

 

— Értem… Tehát a pihenés fontosabb, mint a család?

 

— Nem — Anna megrázta a fejét. — De az életemet nem lehet minden alkalommal mások döntései miatt félretenni.

 

Az anyós hirtelen felállt.

 

— Tudtam. Városi lány. Csak magadra gondolsz.

 

Anna is felállt, érezve, hogy remegnek az ujjai.

 

— Az igazságosságra gondolok. És arra, hogy nem lehet helyettem dönteni.

 

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A kijelzőn Lucas neve jelent meg.

 

— Igen — válaszolta Anna, anélkül hogy levenné a szemét Mariáról.

 

— Már anyánál vagy? — kérdezte óvatosan Lucas.

 

— Igen. És épp most beszéljük meg az ígéretedet, hogy az én pénzemből fizeted a kerítést.

 

A vonal túlsó végén csend lett.

 

— Én… nem egészen így mondtam — hebegte Lucas. — Azt hittem, majd együtt döntünk.

 

— „Együtt dönteni” az, amikor megkérdezel — vágta rá Anna. — Nem az, amikor kész tények elé állítasz.

 

— Anna, maradjunk nyugodtak — szólt közbe Maria. — Ilyesmiket nem telefonon beszélünk meg.

 

— Pontosan telefonon — felelte Anna. — Hogy ne maradjon semmi kimondatlan.

 

Vett egy mély levegőt.

 

— Lucas, nem adom oda ezt a pénzt. Ha kerítés kell, keressünk más megoldást. Hitel, részletfizetés, több lépcsőben. De nem az én rovásomra, és nem a beleegyezésem nélkül.

 

Ismét csend következett.

 

— Értettem — mondta végül Lucas. — Megyek.

 

Negyven perc múlva megérkezett. A konyhában fülledt volt a levegő, tele feszültséggel.

 

— Anya — kezdte —, tévedtem. Nem lett volna szabad Anna nélkül ígérnem.

 

Maria lángra lobbant.

 

— Akkor őt választod?

 

— Az őszinteséget választom — mondta Lucas határozottan. — És a tiszteletet.

 

Anna meglepetten nézett rá, óvatos reménnyel a szemében.

 

— Segítek a kerítésben — folytatta Lucas —, de a saját pénzemből és a saját munkámmal. Anna erre nincs kötelezve.

 

Maria lassan leült a székre.

 

— Szóval így állunk… — mondta halkan.

 

— Pontosan így — válaszolta Lucas. — Különben csak elveszítjük egymást.

 

Hazafelé némán utaztak. A ház előtt Lucas megállt.

 

— Bocsáss meg — mondta. — Megszoktam, hogy anya dönt, én pedig beleegyezem. És észre sem vettem, mikor kezdtem helyetted dönteni.

 

Anna kifújta a levegőt.

 

— Nem vagyok a segítség ellen. Az ellen vagyok, hogy ne halljanak meg.

 

Lucas bólintott.

 

Egy hónappal később a nyaraló kerítése végül elkészült — egyszerűbb lett, mint ahogy Maria tervezte, de rendezett. Lucas egyedül járt ki segíteni. Anna többé nem magyarázkodott, és nem igazolta magát.

*

Három hónappal később Anna a repülőtéren állt, kezében a Vietnamba szóló jeggyel. Lucas szorosan átölelte.

 

— Hozd el nekem az óceánt — mosolygott.

 

— Elhozom — felelte Anna. — És azt a bizonyosságot is, hogy az életem mégiscsak az enyém.

 

És hosszú idő óta először bűntudat nélkül szállt fel a gépre.